Szumó!

Végre elmentünk megnézni az egyik legjapánosabb dolgot: a szumót! Kivételesen (nemzeti ünnepnap volt), az északkelet-tokiói Rjógoku Kokugikanban nyilvánosak voltak a szumóedzések. Az edzés reggel fél nyolctól tizenegyig tartott, mi körülbelül fél tízre értünk oda.

Már az aréna maga is annyira japános volt, amennyire csak lehet: nem voltak székek, hanem kis boxok voltak a nézők számára kialakítva, amikben négy-négy ember tud leülni a földre terített szőnyegre (azoknak, akik ennél kényelmesebb helyet szeretnének, árulnak szumómotívumos díszpárnákat). A küzdőtér felett pedig egy szentélyre emlékeztető kis tetőszerűség lógott.

Riógoku Kokugikan, a tokiói szumóaréna

Alatta a küzdőtéren Japán legnagyobb emberei közül egy tucatnyian azt várták, hogy sorra kerüljenek a küzdelemben. Jelentékeny mennyiségű meztelen feneket szemlélhettük meg (mivel ezek az úriemberek csak ágyékkötőt viselnek). A birkózók közül néhány megdöbbentően testes volt (bár mint később kiderült, nem feltétlenül a legnagyobbak a legjobbak).

Amikor megérkeztünk, elég lassan zajlottak a dolgok. Időnként amikor a küzdelem már egy kicsit eldurvult, a ring körül várakozó többi szumós közbelépett és szétszedte a verekedőket. Aztán egy idő után a harc helyett a tolást kezdték gyakorolni, amikor is az egyik birkózónak az a feladata, hogy áttolja a másikat a küzdőtéren. Próbáljon meg csak valaki százötven kilót áttolni egy szobán!

Közbeavatkozás

Míg a szumósok többsége japán, jónéhány mongóliai is szerepel a ranglisták első helyein. Most itt még két kaukázusi, egy bolgár (Kotoósú Kacunori) és egy észt (Baruto Kaitó) is volt a külföldiek között. (Igen, a profi birkózók új (japán) nevet szoktak felvenni.) És nagyon jók voltak! Kotoósú, aki egyébként a legjóképűbb birkózának számít (a szumó David Beckhamje) azt, hogy nincs olyan nagy hasa, a magasságával kompenzálja: 203 centijével feltűnően magasabb a többieknél.

Baruto Kaitó: bele a képébe!

Az edzés vége felé a ranglista alján lévő birkózók elhagyták a küzdőteret és leültek a ring köré, hogy figyeljék, hogy hogyan küzdenek egymással a legjobbak az igazi mérkőzéseken. A ranglista élén lévő birkózókat fiatalabb birkózók segítették (akiknek sötét színű volt az ágyékkötője): vizet hoztak nekik inni és törölközőkkel letörölgették róluk a verejtéket. Érdekes módon az ivóvizet egy bambuszvödörben hozták és azt a legjobbak egy bambuszból készült merőkanállal itták (olyannal, mint amilyeneket a szentélyekben is látni). Mielőtt a küzdő felek beléptek volna a körbe, most már sót is szórtak a küzdőtérre, hogy ezzel rituálisan megtisztítsák azt.

A bajnok szárogatása

Már előbb észrevettem, hogy néhány birkózónak szörnyű sebek voltak végig az egész hátán. A küzdelem során kiderült, hogy hogyan szerezték őket. A küzdőtérről való leesés és ez a testsúly elég kellemetlen kombináció tud lenni.

Egészen mámorító volt nézni a küzdelmet – nem is számítottam rá, hogy ennyire érdekes lesz majd. Bizonyos nézőpontból az edzést végignézni talán még érdekesebb is volt, mint egy igazi bajnoki mérkőzést – bár így lemaradtunk a bajnokságokon végrehajtott tradicionális rituálékról és a díszes ruhákról, de láthattuk együtt az összes birkózót és azt is, hogy hogyan gyakorolnak együtt és hogy hogy viselkednek egymással.

Nézd és tanulj!

Írta: Chipango, 2010. május 3.

További Chipango-cikkek a Szakun

chipango.wordpress.com