Címke: manga

Hetalia

A Hetalia: Axis Powers (ヘタリア Axis Powers, Hetalia: tengelyhatalmak) a Gentósa kiadó 2008-as mangája, illetve animéje. Ami egy laikus számára is érdekes lehet, az az, hogy a szereplők egy-egy országot jelképeznek, és a történet történelmi eseményeket követi, nevezetesen az I. (mások szerint az II.) világháborút. A cím is a へた(heta) – ügyetlen és イタリア(Itaria) – Olaszország szavak összevonásából született. Így aztán Magyarország is szerepel az animében, ráadásul egy bájos lánykaraktert és saját nevet kapott: エリザベータ・ヘーデルヴァーリ – Elizabeta Héderváry.

 

 

Hetalia bővebben…

Manga: másképp látni a világot (1.)

Alig két évtizede Japánról mindenkinek a gazdasági csoda jutott az eszébe – egy ország, amely kihívást jelent az iparilag fejlett államok számára, legyen szó mikrochipről vagy autóról. Ha szóba került a japán kultúra, általában a mindennapi világtól távol eső tevékenységekről, például a kabukiról vagy a gésákról beszéltek.

A helyzet mára alapjában megváltozott: Japánban dől el, hogy mi számít menőnek. A magyar politikusokat is sikerrel alulmúló Sarah Palin híres szemüvegét például japán tervező készítette. Tokióban található a legtöbb, Michelin-csillaggal büszkélkedő étterem a világon, közülük nyolc kapott három csillagot. Még a népszerű amerikai televíziós sorozat, az Iron Chef is japán import (nálunk is próbálkozott egy hazai változattal az egyik nagy kereskedelmi adó).
Manga: másképp látni a világot (1.) bővebben…

Argento Soma

 

Legutóbbi jelentkezésünk alkalmával az anime filmek egyik klasszikusát ­ a maga idejében természetesen rendkívül formabontó, szokatlan és rajongókat megosztó mûvét ­ vehettük szemügyre. Mai ­ úgymond ­ kiadásunkban sem szakadunk el messzire a Neon Genesis Evangelion stílusától, mint azt majd látni fogjuk. Hideaki Anno és a Gainax alapmûve után következzen egy olyan film, amely az elõbbi ismeretének függvényében vegyes érzelmeket váltott ki a stílus rajongói valamint a mindenféle ismertetõk, összefoglalók készítõibõl egyaránt.

Hosszabb fejtegetések helyett azt hiszem elegendõ annyit mondanom, hogy a rendezõ személye jelen esetben Katayama Kazuyoshi, a film mögött álló cég a Sun­rise/Victor Entertainment, az alkotás neve pedig…

 

ARGENTO SOMA

 

Nem is tudom, mivel kezdjük. Amennyiben elvonatkoztatunk a bennünk esetlegesen az NGE nyomán még élõ emlékektõl, meg kell állapítanunk, hogy bizony hosszú idõ eltelt már, és felnõttünk közben. Sokat csiszolódtak mind a rajzfilm elõállításának technikái, mind pedig a szereplõk ábrázolásmódja. A mögéjük vetített háttértörténet is alkalmazkodott az újabb elvárásokhoz. Az is lehet persze, hogy talán csak sokkal élesebbé/teltebbé váltak a színek? Talán a tartalom szegényességét, a háttértörténet igazi újdonságokat nélkülözõ mivoltát szerettek volna mindezzel ellensúlyozni?

Pedig az alkotók megtettek mindent, hogy a maximumot hozzák mindabból, ami egy mecha anime filmmel szemben elvárásként felmerülhet. Hatalmas idegenek, lélegzetelállító képességû földi erõk, érzõ lelkû katonák, gonoszok, emberfeletti segítõk, és vagy öt­tíz anime filmre való ötlet vannak összeöntve ebben a mesében. Hogy mindebbõl mégsem lett tökéletes végeredmény? Ez talán csak a nézõ hibája. Aki durcásan véli úgy, hogy mindezt bizony õ már látta valahol, és az ötletek csaknem mindegyikét próbálták már beadni neki.

Eszem ágában sincs persze ezzel azt mondani, hogy nem méltányolom az alkotók nem lebecsülendõ erõfeszítéseit. Sõt, nem egy ismerõsöm van, akit nem fogott meg az NGE, az AS ellenben azonnal magával ragadott. Dacára ugyanis az alant ismertetett hátulütõknek van valami diszkrét bája, ami ugyan nem hiányzott az NGE esetében sem, ám itt jóval hangsúlyosabb és kommerszebb, hamarabb és egyszerûbben megfogható.

Rögtön kezdésnek ott vannak a háborúban álló Föld romantikus képei: a biciklizõ szerelmesek mögött a ragyogó tavaszban Mig­25­ösök emelkednek a magasba. Hattie, amikor ráakad a mindenki szemében torz és toronyház magas szörnyetegre, nagypapájának újságolja lelkesen, hogy talált az erdõben egy tündért. Egy naaaaaaagy tündérkét. Ezek olyannyira magukkal ragadó képek, amelyek könnyen bizonyulnak meghatározónak az új nézõk hozzáállásának szempontjából.

Ne rohanjunk persze ennyire elõre rögtön a legelején. Technikailag nagyon szépen megvalósított, átgondolt és szemmel láthatóan szervezetten létrehozott filmrõl van szó, amelyet szemlélve nem is igen hisszük el, hogy jóformán nem használtak számítógépet hozzá: a tus, festék és a hagyományos otakun tehetség és módszerek egyedül határozták meg túlnyomó részében az AS látványvilágát.

A történetrõl jelen esetben sem egyszerû beszélni: ám ennek oka nem ugyanaz, mint volt az NGE esetében. Ha a történetet nézzük, az látszólag rettentesen egyszerû. Taketo Kenishiro ­ egy fiatal fiú, akinek régi vágya volt, hogy ûrhajós legyen, ám most egyetemi kutatásokban vesz részt ­ és Maki Agata ­ meglepõ mód egy lány ­ szerelmének utolsó pillanataival indít a film. A lány részt vesz egy szigorúan titkos kutatási tervezetben, amely a Földet immár hosszú évek óta ismeretlen okból támadó idegenek kutatásával foglalkozik. A Morgue, az idegen testrészek begyûjtésével foglalatoskodó, baljós nevû szervezet már az utolsó lépéseknél tart. Van egy gyakorlatilag hibátlan idegen testük, és készen állnak az életre keltésére is. Dr. Noguchi, aki alatt Maki Agata is dolgozik, és akinek eltökélt vágya, hogy megtudja miért és honnan jönnek ezek az idegenek ­ tehát esze ágában sincs a hadseregnek tetszõ fegyverként felhasználni õt ­ éppen ezeket a napokat, és pillanatokat látta legmegfelelõbbnek, hogy Takutót Makin keresztül beszervezze a csapatába.

Eddig a történet egyszerûsége. Van azonban két, ezzel párhuzamos szál. Az egyik szál a magyarázata annak, miért látogatják az idegenek a Földet (és meglátjuk majd, itt egészen határozottan és világosan megtudjuk majd ennek az okát, nem pedig magunknak kell felépítenünk, mint az NGE esetén), a másik szál pedig a Funeral és a hadsereg szála. Ezek ellen az idegenek ellen ugyanis harcolnunk kell valami módon. A nukleáris töltethordozó Migeken kívül pedig csakis egyetlen fegyverünk van. A Jark (Sarge) néven ismert többfunkciós robotok. (Ismerõs? Nem véletlenül… NGE­ben N2 mine és EVA néven futottak)

A robotok képességeiben messzebbre mennek el az alkotók, mint az NGE EVA­i. Képesek repülni, elfogóvadászként viselkedni, fegyvereket használni, verekedni, hihetetlen manõvereket és trükköket végrehajtani ­ egyszóval a non­plus­ultra mecha­k egy igazi mecha filmben. Ugyanúgy mint az NGE esetében, rejtélyes korlátozások és jelenségek övezik õket ­ nem szabad semmiképpen túlterhelni õket (anélkül is félelmetes mutatványokra képesek természetesen), és senki nincs pontosan tisztában azzal, miként volt az emberiség képes elõállítani õket. Amit tudunk az csupán annyi, hogy az idegenektõl tanultuk a technológiát, amely révén birtokoljuk õket.

Aki látta az NGE­t az innentõl már önelégült mosollyal hátradõlve jegyzi meg, hogy véletlenül épp milyen magasak is ezek a robotok, és tudja már elõre miféle váratlan megfejtést is hoznak majd ezek a látszólag kérdéses pontok. Tegyük azonban hozzá, hogy egy újszülöttnek minden vicc új ­ és visszakanyarodva történetünkhöz, ez az amiért a hadseregnek szüksége van a professzor idegenjére.

És itt indul voltaképp a történet… A hadsereg különleges egységének akciójába ugyanis kicsiny kis hiba csúszik. A kicsiny kis probléma neve pedig tündérke, akit a Funeral Extra­1, Dr. Noguchi pedig Frank néven emleget. Az idegenünk ugyanis valóban magához tér. Eközben mellékes eseményként megöli Dr. Noguchit, meghal Maki Agata és súlyosan megsérül Takuto is. Maki halála pedig megpecsételi a történetet… A sorozat kezdetét veszi.

A véletlen baleset helyszínére érkezõ Funeral (amely szervezet a még aktív idegenek felkutatásával és elpusztításával foglalkozik (Gehirn és Nerv ­ az NGE hívõk számára alighanem nyilvánvaló a párhuzam)) az épületek romjain kívül pedig csupán egyetlen dolgot talál… Egy töltényhüvelyt. Egy speciális lõszer hüvelyét, amelyet csupán egyetlen különítmény használ.

Frank, az idegenünk ezt követõen egy kislánnyal találkozik az erdõben: a 13 éves Harriet Bartholomew­el, akinek meggyilkolták a szüleit ­ ez a szörnyû esemény egész lényére kihatással volt, valóságos sokkot kap egy puskalövésnek már a hangjától is ­ akire jelenleg nagypapája vigyáz. Azt hiszem talán már teljesen felesleges említenem, hogy az erdõ mélyén teljesen szolid hétköznapjait élõ nagypapa amerikai háborús veterán és erõsen Rambo utánérzés ­ ez is hozzátartozik ugye a film diszkrét bájához, amelyet fentebb említettem. Meg a hirtelen megjelenõ két gonosz bácsi, akik el akarják rabolni a kislányt.

Mielõtt még nagyon megbarátkoznánk ezekkel a szereplõkkel: a film voltaképp háromszor kezdõdik el. A két gonosz bácsi szerepe abban merül ki, hogy az idegenek némi pozitív árnyalatot kaphassanak, együtt Frankkel és nagypapával. A gonosz bácsik és nagypapa egy gonosz idegen hathatós közremûködésével légnemû halmazállapotot vesznek fel, és éppen Hattie lenne soron, amikor Frank közbelép ­ és megkapjuk rendkívüli módon összetett összetett személyiségét: õ az aki a szemünkben megölte Makit és egyben megmentette Hattie­t. Hát soha mélyebb jellemábrázolást.

Azt hiszem épp itt az ideje rávilágítani még egy aspektusra. Az érzelmek ugyanis kiléptek az NGE­t jellemzõ bizonytalanságból: minden nagyon felnõtt, szenvedélyes és… üres. Nyoma sincs annak a mindenkit összekötõ szenvedésnek, ami szinte összekapcsolta és szinte egymás személyiségeibõl rajzolta meg és tette megismerhetõvé a szereplõket: itt mindenki, akárcsak egy mezõn egymagában áll, kész, önálló lényként. Az érintések, és a harag is mintha csak valamely kesztyûn keresztül érnék el kiszemelt célpontjukat. Pedig az alkotók mindent megtettek: Maki alakja és vele kapcsolatban a gyûrû jelképezte mardosó önvád szinte végigvonulnak a történeten, és Takuto/Soma is megannyiszor, sõt csaknem lépten­nyomon igyekszik összetéveszteni álmai Makiját Hattie személyével.

A cselekmény egészét egyetlen személy fogja össze ­ és ez nem a fõszereplõ. Rejtélyes, és nagyon sokáig nem tudunk meg egyebet róla, hogy igazából nem tartozik sehová, csak épp jelentõs befolyással rendelkezik a megfelelõ helyeken. Õ az igazi nézõ és alkotó. Õ az egyetlen, aki tisztában van a történet minden szálával, aki ott volt mindenhol. Állandóan jellegzetes, rövid vörös szakállával, kezében egy elmaradhatatlan almával és Shakespeare idézeteivel jelenik meg elöttünk. Összeköti a három különbözõ szálon futó cselekményt, ám ennél tovább is megy: irányít. Ott találjuk minden esemény mögött. Õ az, aki Ryu Soma néven beszervezi a szívében minden idegen ellen haragot tápláló Takuto­t a Funeral soraiba, és aki mindvégig információkkal látja el õt, terelgetve az embereket és az emberiséget egy csakis õáltala ismert végkifejlet felé.

Ryu Soma tehát egyike lesz a számtalan Sarge pilótának, akik az idegeneket feltartóztatják és elpusztítják: mégpedig Frank hathatós segítségével. Frank ugyanis ­ akivel egyedül Hattie képes kommunikálni ­ miután több alkalommal is sikertelenül megpróbálja biztonságba helyezni a kislányt, végül enged a Funeral képviselte állandó nyomásnak. Takuto pedig Hattie­t eszközként felhasználva egyre­másra veti be a folyamatosan özönlõ idegenek ellen.

Az idegenek ugyanis állandóan és egyre többen jönnek. Mindannyian egyetlen, meghatározott pont felé tartanak, ismeretlen céllal. Ennek neve Pilgrimage Point (NGE esetében Central Dogma) ­ és talán nem árulok el túl nagy titkot azok elõtt sem, akik a sorozatot meg kívánják majd tekinteni, hogy az NGE­vel ellentétben el is fogják érni… És ezen a ponton összekapcsolódik majd mindhárom párhuzamos történetszál, hogy egyetlen, nagyon megható és szép végkifejletben egyesüljön.

Talán furcsa, de mindössze ennyirõl szól a film: az akciókon, az idegenek és a katonák, a belsõ ellenség ellen vívott ádáz harcokon kívül. A történetet progresszív idegenek és Black Sarge­ok hivatottak színesíteni, van áruló is a Funeral soraiban, aki végül mégis a megfelelõ oldalra képes állni majd… És ott állunk majd egy boldog/fájdalmas befejezéssel, amelyet nem kell megfejtenünk… A mû piacképes, nem kelt hullámokat, mindenki által befogadható és nem igényel többet, mint hogy valaki vegye a fáradtságot végignézni õt. Egyben ezzel téve tönkre minden belsõ értékét…

Valamit azonban még tartozom elmondani: egy nagyon szimpatikus dolgot ugyanis találtam a filmmel kapcsolatban (ez kapcsolódik a film számomra egyedüli pozitív szálához): a filmnek ugyanis nem az az igazi fõszereplõje, akit mi annak hiszünk. Jóllehet általa, az õ cselekedetei és történetén keresztül ismerjük meg az eseményeket, ezek az események nem róla szólnak igazán. Megvan a saját katasztrófája, a saját érzelmei, haragja és vágyai. Mindezek azonban semmivé törpülnek az igazi fõszereplõ, Yuri lassan kibontakozó történetének árnyékában. Az õ világában minden kozmikussá növi ki magát. Még egyszerû emberi érzései mivoltában is: a kétségbeesett féltéstõl kezdve, miután képes volt elfeledkezni arról, akit szeret, egészen a hétköznapi, esõ áztatta és nehezen megfogható vagy magyarázható hûségig és felelõsségig, amit legkisebb barátja iránt érez ­ õ igazán ember, még ha valójában ­ a szó szoros értelmét tekintve ­ a legkevésbé is az szereplõink közül. Végig õ marad ugyanis a fõszereplõ, és ez a szál, amely mintegy ki­ és megfordítja a történetet és igenis képes elfeledtetni velünk azt, hogy minden­minden trükkjét és fordulatát ismerjük már a történetnek. Ezért az érzésért azonban sokat kell szenvednünk, és még több filmet felismernünk… Még Stanley Kubrick legendás rendezésû Ûrodüsszeiáját is…

Zárjuk hát ezen cikkünket azzal, hogy aki most ismerkedik a japán rajzfilmekkel, és egyrészt nem kíván az eddig általa megismert világtól rögtön messzire rugaszkodni, valamint rajong a házmagas óriás gépek és idegenek párharcáért, az mindenképpen nézze meg. Tudnia kell azonban, hogy egy az eddigi ízléséhez igazított, bár talán még nem hollywoodi rajzfilmet tekinthet meg. Ami a mélyebb tartalom iránt érdeklõdõket illeti: Yuri történetéért azt hiszem, megéri végigszenvedni a nyíltan és néhol erõltetetten egyértelmû japán/amerikai történetet. Kemény próbája lesz ugyan az önuralomnak, ám a végén valahol meghozza mégis a gyümölcsét… A gyerekeket pedig kísérje el egy nagyra nõtt, boldog/ boldogtalan tündér meséje. Aki azok ellen harcol, akiket õ maga hívott erre a világra…

Akit további információk érdekelnének a filmrõl, az ­ ugyan japán nyelven ­ találhat ilyeneket a TV Tokyo honlapján, az alábbi internetcímen:

 

http://www.tv­tokyo.co.jp/soma/index.html


Emeric^SH

Szazae szan

Szazae szan olyasmi a japánok számára, mint nekünk Mézgáék: szinte minden felnõtt ismeri õket, hihetetlenül népszerûek és akárcsak magyar rokonaik, õk is az Átlagember kalandjait élik át. Ez persze nem igaz: Szazae szan nem õk, hanem egy hölgy, akinek népes családja is van és Mézgáék sokkal vadabb kalandokat éltek át ­ legalábbis Szazae szan még sosem kapott Köbükitõl gyors hízást okozó csodatablettát, hogy a világ körüli útról már ne is beszéljünk… Eh, felejtsétek el a hasonlatot, inkább nézzük, mi lehet az oka, hogy Szazaéék népszerûsége évtizedekig töretlen maradt:

A már­már nemzeti intézmény státuszt elérõ Szazae szan és családja történeteit több, mint hatvanmillió könyvben vásárolták meg a születését követõ öt évtized során. Évtizedek óta hetente kétszer rajzfilm formájában is találkozhatunk vele.

A Szazae szan lapozgatása során az ember boldogan nyugtázhatja, hogy igaza volt azoknak, akik azt állították, hogy a beszélt japán nyelv (ezt használja a képregény) és a tankönyvekben elsajátítható még csak köszönõviszonyban sincs egymással. (Pedig szerencsére Szazae szan rendes hölgy, nem beszél szlengben, nem használ csúnya szavakat ­ legalább ez megkönnyíti a lelkes olvasó helyzetét.) Ha leküzdöttük ezt az akadályt (mert mondjuk beszereztünk egy kétnyelvû ­ japán és angol ­ Szazae-­könyvet), még mindig komoly problémáink lehetnek a poénokkal.

Nézzünk néhány példát!

Az elsõ három képkockából megtudhatjuk, hogy a gyerekek lelkesen kiabálják, hogy szerencse be, ördögök kifelé!, a negyedikben pedig kiderül, hogy Szazae férje mesélte mindezt, majd vidáman hozzáteszi: így tudott otthonról a kocsmába szökni. A poén nem csattan akkorát, ha nem tudjuk, hogy a gyerekek valószínûleg Szecubunt ünnepeltek, amikoris tényleg illik a beöltözött családtagot kizavarni otthonról ­ persze csak a kertbe, nem a kocsmáig… Aztán ott van az apuka, aki boldogan fedezi fel, hogy az általa olvasott könyvben benne van, milyen volt az idõ két hete, és közli az asszonnyal, hogy ezzel pénzt fognak keresni. A japán olvasónak persze egybõl beugrik, hogy a szünetben a gyerekek házi feladatként kapják, hogy írjanak naplót, benne a napi idõjárás leírásával, és ezért az infóért sok lusta kisdiák lesz hajlandó pénzt áldozni.

A körbeajándékozott, kissé már szagló hal arra utal, hogy a japánok rengeteget ajándékoznak egymásnak, és néha praktikusan a kapott ajándékot passzolják tovább ­ ami esetleg szépen körbeért, leégetve az összes személyt, aki a kör része volt.

Image

A képen látható történet két csavart is tartalmaz: az elsõ poén a nevelést prédikáló és szemetelõ apukának jár, a második csavarhoz már illik annyit hozzátenni, hogy a lehullott levelekbõl rakott tûzön sütött gesztenye a gyerekek egyik kedvence ­ arrafelé…

Amikor egy fura alak Maszuo (õ a férj) elé tolakodik a taxira várók sorában ­ ráadásul szilveszter éjszaka, röviddel éjfél elõtt, még multikultúrálisan elcsodálkozhatunk. A nyugati olvasó arcán akkor jelenik meg a bamba vigyor, amikor látja a történet folytatását: a fura alak felrohan egy lépcsõn és kongatni kezd egy vízszintes gerendával egy harangot. A japán persze nagyokat hahotázik, hiszen õ már tudja, hogy a szerzetesek az új évet 108 harangütéssel ünneplik ­ ha nem késnek el…

A példákat lapzártáig sorolhatnám, elég az hozzá, hogy Jules Young Szazae-­fordításaihoz bõséges magyarázatot mellékelt, hogy a legtöbb poént legalább megértsük, ha már elsõre nem sikerült nevetni rajta.

Külön poén, hogy a család összes tagja valamilyen tengeri herkentyûrõl kapta a nevét (a Szaku receptrovatának olvasói valószínûleg sejtik, hogy a Kacuo névre keresztelt szereplõ nevét honnét vette a szerzõ; a Maszuo pedig annyit tesz: pisztráng).

Szazae történetei ­ fõleg a háború után születettek ­ egy ma már nem létezõ Japánt mutatnak be: a gyerekek boldogan ugrándoznak, amikor látják Szazaét, ahogy vízzel tölti meg kulacsaikat ­ egészen addig, amíg ki nem derül, hogy nem kirándulásról, hanem a szokásos vízhiányra való felkészülésrõl van szó. Máskor meg a gyerekek mennek lótrágyát gyûjteni Tokió utcáira (lovak Akihabara utcáin, hehe…)

Aki eddig a Dragonball és Pokémon címû remekmûvekkel (…) azonosította a japán rajzfilmeket, az nem fogja könnyen a helyére tenni Szazae szant: itt kérem nincsenek ûrbéli csigák által megerõszakolt tenyérnyi szemû gyereklányok, nincs gyilok, nincs idióta történet a világ elpusztítását megakadályozó tizenkét szarvasbogárról és így tovább: a sztori hétköznapi, kedves, emberbarát. Szazae szan háromgenerációs háztartást vezet, s a történetekben mindenki szerepet kap, a gyerekektõl a nagymamáig (fõleg, amikor a szárított halra kell vigyázni). Ez a családmodell persze már csak az idõsek emlékezetében él, mint ahogy a családdal is olyasmik történnek, amit a mai fiatalok már csak meseként, nem pedig valóságként élnek meg.

Ez olyannyira igaz, hogy Japán e tekintetben (is) eltér ázsiai szomszédaitól. Egy 1995-­ös felmérés például azt mutatta, hogy a japán gyerekek 24%­a úgy gondolja, hogy az idõs nagyszülõk­nek öregek otthonában a helye. Ugyanezt például Kínában a gyerekek mindössze 9 ezreléke, Dél-­Koreában pedig mindössze 4 ezreléke mondja. Furcsa jelenség továbbá, hogy ­ mivel a gyakorlat azt mutatja, hogy a lányok gondoskodóbbak az idõsödõ szülõkkel ­ fordulóban a trend, és immár a lány lett a kívánatosabb csemete, mint a gondtalan öregkor záloga. Ezt a jelenséget (pontosabban azt, hogy a férj a feleség szüleinek házában él és a feleség tartja el idõs szüleit) sok japán a Maszuo szan gensó jelzõvel (Maszuo szan jelenség) illeti. Maszuo szannak nemcsak nagyszerû felesége (Szazae), de ideális családja is van, akik mind boldogan élnek egy fedél alatt, amely történetesen a feleség szüleié.

A történet azonban nem lenne japán, ha nem lenne tudomásunk a Tokiói Szazae ­szan Akadémiáról (nem elírás!), ahol külön iskolák, irányzatok élnek és virulnak, mind Szazae szan vélt vagy valós szerepét vitatva, amit állítólag a világháború utáni Japánban töltött be. Említsük még meg a Szetagaja Szazae szan Kutatóintézetet, amelynél nagyobb marhaság legfeljebb hazánk politikai elitjétõl telik. Az Intézet mindenesetre kiadott 93­-ban egy Szazae szan titkai címû könyvet (azóta több, mint 600000 példányban eladva), amely fellebbenti a fátylat hõsnõnk igazi természetérõl ­ úgy tûnik, ehhez az eladott 60 millió könyv, a rádiójátékok, a tv­sorozat és a mozifilmek (!) sem voltak elegendõek…


Macsiko Haszaegava

Image

1920-­ban született és nõ. Ennek ellenére az egyik legsikeresebb képregényíró volt (sõt, egyben õ az elsõ ismert képregényírónõ). 194-9­tõl rajzolta Szazae szan történeteit az Asahi Shimbun számára ­ egészen 1974-­ig. 198-5­ben az akkor megnyíló Mûvészetek Emlékmúzeuma intézetben igazgató, ahol haláláig évente 4­5 kiállítást szervez eredeti képregényekbõl, rajzokból, festményekbõ