Szept. 18.

Hával vasárnap „ismerjük meg környékünket!”-napot tartottunk.

Tízkor indultunk el és az állomásnak vettük az irányt. Há mindenekelőtt térképet akart szerezni, mert nem volt elégedett azzal, amit kaptunk. A nagyobb Tourinform zárva volt, de aztán láttunk egy kiírást a második emeleten, hát megnéztük. Háromszori köszönésre előjött egy bácsi, látszott rajta, hogy kb. idén mi vagyunk az első vendégek. Amikor meghallotta, hogy nem a százjenes boltok hollétéről kérdezzük (persze, mert azokat már rég felfedeztük), hanem valami kulturális látnivalóról, előhozott öt térképet a kisebb városokról, amik Szaitama nagyobb várost alkotják, meg egy nagy térképet is, és szinte könnyekkel a szemében nekünk adta.

Neki is vágtunk az útnak a buddhista templom irányába – ha még nem néztétek volna, nézzétek meg a Képgalériában A környéket! – aztán vissza, kávézás, majd 11-től az „Idő emlékezete” c. szobrot kerestük meg.

Ehhez betértünk egy pici ám annál hosszabb (2 km) útra, ami elvileg a Komaba Stadionig vezetett, gyakorlatilag egyszer csak véget ért minden stadion nélkül. Innen mentünk tovább azon a szintén hosszú úton, amiről több fénykép is van: ez a folyómeder-utca (ez mindent megmagyaráz, nemde? Legalábbis a köveket, a a halat meg a halevő madarat). Fényképen nem jön annyira át, de nagyon hangulatosan csinálták meg és több padot is kialakítottak – így lett egy sima utcából látnivaló.

Mikor a végére értünk (kb. fél 1-re), megtaláltuk az „Idő emlékezetét” – senkit nem akarok befolyásolni, mindenki döntse el, megérte-e 30 fokban másfél órát sétálni érte. Ezek után járt utat járatlanért elhagytunk, be az elit lakónegyed sűrűjébe. A fényképek közül egyik sem templom, mindkettő „sima” ház. Ezek után hazaindultunk. A 10 és 2 óra közötti sétálásnak az lett az eredménye, hogy leégett a vállam és az arcom is eléggé – 5 éve ugyanezt eljátszottam októberben, nem is értem, miért gondolom, hogy Japánban nem fog a nap.

Este lementünk „főzni” (instant curry instant rizzsel, mindkettőt csak a mikróba kell betenni), ám a tadzsikisztáni fiú és egy srí lankai lány is főzött és megkínáltak minket. A tadzsikisztáni étel kicsit szétfőzött rizibizi volt hússal, paprikával (nagyon finom volt!), a srí lankai étel rizs, szójából készült kis gombócok, sárga édes-de nagyon csípős szósz és szárított apróhal-hagyma mellé (nagggyon csípős!).

Az a durva, hogy itt mindenki jófej és mindenki nagyon jól elvan a másikkal már most, egy hét után is. A vacsora kb. két óráig tart, mert evés után mindenki mindenkivel beszélget. Este kihagytam a karaokét, ami napi programmá vált, hogy kialudjam magam, ám fél 1-kor üvöltözés és dörömbölés ébresztett. Azt hittem, valakik berúgtak és viccelnek, de nem: mindenkinek le kellett menni a földszinti hallba. Kiderült, hogy volt egy pukkanás és utána erős ammóniaszag terjengett a földszinten és az elsőn (a szobákban senki nem érezte, mert mindenki ezerrel nyomatja a légkondit a hőség miatt). Miután ezt elmagyarázták és kis türelmünket kérték, kb. tízpercenként tájékoztatást tartottak:

„Most elindult a gondnok felmérni a helyzetet.”

„Most minden szobában kinyitották az ablakot, és így alig érezni a szagot.”

„Most értesítették a szakértőt, akinek egy óra az út ide Sindzsukuból meg még ki tudja mennyi idő, míg megvizsgálja a helyzetet.”

„A szakértőnek még mindig egy óra az út, de telefonáltak a tanároknak is.” (szegények)

„A szakértő még mindig nem érkezett meg, de a szag megszűnt, ha van valami ami kell a szobából, felmehetünk érte.”

„Akkor most mindenki visszamehet a szobába, de ha furcsa szagot érzünk, menjünk megint le.”

Minden egyes bejelentésnél elnézést kértek és még egy kis türelmünket kérték. Fél 3-kor mentünk vissza a szobáinkba. Nem tudtam elaludni (ez már a kelős időm:)), úgyhogy megnéztem egy bugyuta animét.