Szept. 17.

Mondtam már, hogy nem tudok aludni? Mióta itt vagyok, nemhogy egy egészséges 8, még egy 6 órás alvás sem jött össze. Hajnalban 2- fél 3 körül megébredek és nem tudok visszaaludni. Első két nap még erőltettem, aztán feladtam. Azóta tévézek vagy gépezek reggel fél 8-ig, akkor Skype-olok egyet és utána már szívesen visszaaludnék, ha 8-ra nem jönnének értem, hogy menjünk reggelizni.

Tegnap szombat volt, és mivel hétvégén nincs menza, 10 órát beszéltünk meg a csajokkal. Megint megébredtem fél 3-kor, fél 8-ig tengtem-lengtem, aztán Skype-olás után visszafeküdtem. 9:52-kor ébredtem (nem csörgött az ébresztőóra), 55-kor kopogtak, de 10:02-kor már kész is voltam (teljesen).

Akihabarába indultunk fényképezőgépet venni. 11-re ott is voltunk úgy, hogy kb. tíz perc az állomás és tíz percet vártunk a vonatra. Az első boltban megláttuk az ismerős arcokat: az indonéz-indiai-koreai osztálytársainkat. Mindenki valami elektronikai kütyüre hajtott, úgyhogy csatlakoztunk hozzájuk. Először egy Sofmap nevű hatemeletesbe mentünk, ahol pont nem volt az a gép, amit kinéztem (az a tavaszi modell, már nem árusítják (idén tavaszi, könyörgöm!!!).

Amikor kijöttünk, leszólított minket egy japán stáb, hogy ismerjük-e a SMAP-et. Szégyen-gyalázat, én nem ismerem, csak azt tudom, hogy egy J-Pop banda. Igazából tizünkből egy ismert számokat is, úgyhogy őt interjúvolták meg.

Aztán a Josinojában (Yoshinoya) ettünk, ami egy olcsó étteremhálózat, ahol kb. csak gjúdont lehet kapni. A gjúdon egy nagyobb tálban rizs, a tetején sült marhahús-csíkokkal. Alapból 350 jen, ezt lehetett variálni: menüben miszo-levessel és savanyúsággal 480 jen, még nagyobb tál is 480 jen, feltét 90 jen. Ezután elindultunk a Yodobashi Camerába, ami talán a leghíresebb elektronikai üzlet (szintén 6-8 emeletes). Útközben belebotlottunk egy bolhapiacba, ha animerajongó lennék, biztos nagyon odalettem volna, mert a különböző babákat (najó, figurákat) ezer jenért árulták. Poliészter kimonót is vehettem volna 1500 jenért, de nem vettem. Ellenben a Yodobashiban megvettem a kinézett fényképezőt, mára fel is töltöttem, úgyhogy indul a fényképdömping!

 

Leváltunk a csoportról és Há régi japán kollégájával találkoztunk, tökjófej volt ő is. Ittunk egy kávét a Starbucks-ban meg elmentünk egy Book-Offba (antikvárium-hálózat). 105 jenért lehetett kapni a különböző Kandzsi kenteisiken-re felkészítő könyvecskéket.

 

A Kandzsi kenteisiken

 

egy olyan vizsga, amivel a japánok mérik a saját kandzsitudásukat. Igazából sehol nem kérik, csak „vannak olyan emberek, akik szeretnek mindenféle vizsgát és képesítést szerezni”. 10-től 1 kjú-ig (szintig) van a vizsga, az 1 kjú a legmagasabb. Megkérdeztem, hogy olyan könyvecske miért nincs, mire kiderült, hogy nagyon kevés japán csinálja csak meg, az emberek örülnek, ha a 2 kjúig eljutnak. Úgyhogy én vettem magamnak egy 4-es meg egy 3-as szintet:). Itthon láttam az egyik elején, hogy a 4-es szinthez 1322, a 3-as szinthez 1608 kandzsit kell tudni, és az alsó 2-es szintnél kérik az ún. dzsójó-kandzsikat (mindennapi kandzsikat), amiket a középiskola végéig megtanulnak a japánok. Tavaly változott meg ezeknek a száma 1945-ről 2135-re. A japán nemzetközi nyelvvizsga legfelső, 1 kjús szintjének felel meg ez a kandzsimennyiség.

 

A „normál” 2-es szintnél plusz 285 személynévben használt, ritka kandzsit kérnek, az alsó 1-es szintnél 3000-ret, a „normál” 1-es szintnél 6000-ret (ekkor már kandzsi-tudósnak számít az ember).

 

5 körül elbúcsúztunk Há ismerősétől, hazafelé még beugrottunk egy szupermarketbe, hogy a hétvégi kajánkat megvegyük és nagy sajnálatomra három boltból egyben sem volt a kedvencem, a cunamajós (majonézes-tonhalas) onigiri. Be kellett érnem egy lazacos-majonézessel…:). Vettem még tonhalas makizusit (330 jenért 10 darab), egy tojásos szendvicset, egy anpant (édes babkrémmel töltött péksüti), egy curry-t rizzsel és egy intstant jakiszobát. (Ha valaki még nem tudná, az Intersparban és a Kaisers-ben lehet kapni eredeti Nisshin-jakiszobát, kb. 300 forintért! Érdemes utánanézni és kipróbálni, finom!)

 

Este a többiekkel együtt megvacsiztunk aztán még később benéztünk a karaoke-szobába, ami nagy meglepetésünkre tele volt. A brazil-orosz banda egyesült egy bontakozó románcnak köszönhetően, meg még néhányan ott voltak délkeletről is.

 

Már egyszer benéztünk, akkor jöttem rá, hogy illene japán dalokat tudnom és hogy ezek nyelvtanulásnak is nagyon jók! Most is csak figyeltem és tanultam a japán számoknál, amik nem is olyan rosszak. Az egyik brazil fiú nagyon szereti az okinavai énekeket, és tényleg, sokkal jobb dallamuk van (szerintem), mint a japánoknak, viszont kettő ilyet meghallgat-végigolvas az ember, és kezd összezavarodni. Egyrészt Okinaván azért elég máshogy beszélnek, úgyhogy sokszor csak sejti az ember, miről van szó, másrészt a kandzsikat is máshogy olvassák ki. De ez nagyon szép:

 

http://www.youtube.com/watch?v=gPMz-wJsMrM

 

Az volt az egyik legviccesebb, amikor az orosz csajok oroszul énekeltek két számot, a többiek meg japánul. Van egy olyan szám, amit az oroszok a japánoktól vettek át és már a magukénak vallják, és van egy, ahol fordítva ugyanez a helyzet.

 

http://www.youtube.com/watch?v=-DXKzYLycFc

 

Ja és kiderült még, hogy a brazilokon kívül csak én ismerem a La Bambát:) (http://www.youtube.com/watch?v=PK2HANwsUWg).

Írok néhány Youtube-linket, amiket énekeltek tegnap a többiek, hogy ti is tanuljatok!

 

http://www.youtube.com/watch?v=Wrn2haZOrQ4

 

 pl. a SMAP-től egy szám, hogy utána meg tudjanak interjúvolni titeket:

 

http://www.youtube.com/watch?v=37tMGipRcH8

http://www.youtube.com/watch?v=d7U5N3RROpk

 

http://www.youtube.com/watch?v=2ImvYEq1GTs

 

http://www.youtube.com/watch?v=870uOpjJf9g