Szept 13-15.

Nem lesz ez mindig így (mármint hogy naponta írok), de most még annyira új és izgi minden! Kíváncsi vagyok, mikor jönnek a dolgos, szürke hétköznapok (Japánban?!?! Soha!!! :)) Innentől kezdve a bal oldali menüoszlopban keressétek a Jo megint Japánban-t, nem lesz mindig címlapra rakva! 🙂

Szóval ott tartottam, hogy megyünk vacsizni.

A menza kb. 60-70 fő fogadására képes. Reggelit, ebédet és vacsorát is kapunk. Első nap kaptunk egy kártyát, amire hetente töltenek annyi pénzt, hogy mindig bőségesen lehessen enni. Spórolni nem érdemes, mert a következő hétre nem vihető át az összeg és pénzre sem lehet beváltani.

Minden étkezésnél van egy menü, ami általában miszo-leves, egy tálka rizs, választható kétféle saláta, valamilyen „főfogás” és valamilyen desszert. Ez így nagyon soknak hangzik, de kb. kávéscsésze-alátét méretűek a tányérok, a főfogás meg kistányéron van. Ezzel együtt is pont jóllakunk. Nem muszáj menüt kérni, lehet egyesével is válogatni további 6-8 étel közül, illetve lehet készíttetni szobát vagy udont is.

 

Szept. 14.

A délelőtt folyamán fényképet készítettek rólunk a külföldi regisztrációs kártyához, volt évnyitó és tájékoztató, aztán mindenki bemutatkozott.

Akkor bemutatom a bandát:

57-en vagyunk ezen a programon, én egyedüli magyarként, a szomszédom egy ukrán lány (akiről ma derült ki, hogy öt éve, amikor én készülődtem Oszakából hazafelé és még Tokióba „ugrottam el” bulizni, akkor ő látogatni jött az egyetemi évfolyamtársát Oszakába, az én egyetemre, az én kolimba – merthogy ez az évfolyamtárs az én osztálytársam volt azon a programon!)

Amikor a reptéren 20 délkelet-ázsiaival gyűltünk össze, kicsit elcsodálkoztam, ám vacsoránál már ott voltak a szőkék – nem, nem a németek, hanem az oroszok. (A németeknek és minden nyugat-európainak, illetve észak-amerikainak fizetnie kell a programért, ezért csak egy szem lány van Minnesotából.)

Az oroszok annyian vannak, nos, mint az oroszok. Alapból csak hatan, de a két kazahsztáni és két kirgizisztáni lánnyal, egy tadzsikisztáni fiúval és valamennyire az ukrán lánnyal is megértik egymást. És oroszul is beszélnek.

A másik nagy kolóniát a közép- és dél-amerikai fiúk alkotják, szinte minden országból egy, de ők csak elvétve beszélnek spanyolul. (Én személy szerint nagyon örülök neki, hogy senki nem állt rá az angolra, mert úgy éreztem, öt éve az angolom beszéd szintjén szinte jobban fejlődött, mint a japán.)

Rajtuk kívül van néhány indiai, indonéz, fülöp-szigeteki, mianmari, thai, vietnámi, sri lankai, két maláj, egy nepáli, egy szamoai, egy tongai és egy madagaszkári és egy egyiptomi osztálytársam. Vagyis még nem az osztálytársaim, merthogy szintekre leszünk osztva – és ezzel vissza is térek szept. 14 délutánjához.

Ebéd után két részre osztottak minket, az első fele először OPI (Oral Proficiency Interview)-teszten vett részt, a második a kandzsi-teszttel kezdte. Én kandzsi-teszttel kezdtem, ami meglepő volt, hogy írni is kellett (az ember elszokik tőle, ha túl sok Nórjokusiken-tesztet lát). Az elbeszélgetés fél óráig tartott, kicsit feszélyezett, hogy felvették, de egy aranyos obácsan (nénike) volt a kérdezőm, szóval jól elbeszélgettünk.

Aztán a kedvenc maláj csajommal – innentől kezdve Há (tényleg így kell ejteni a nevét!) – elmentünk a 100 jenes boltba. Ő már első nap felfedezte a környéket (úgy, hogy eltévedt :)), szóval rábíztam magam (emiatt nem biztos, hogy visszatalálnék egyedül). Tíz percre van az állomás, azon túl egy depáto ( = bevásárlóközpont, nem pláza, hanem inkább Skála-jellegű részlegekkel), annak a 4. emeletén a 100 jenes. Volt indok a 100 jenesre: a dolgozatokat ceruzával kell írni, nekem meg csak két tollam volt, így kölcsön kellett kérnem.

Aki olvasta az előző blogot, tudja, hogy hiába 100 jen minden, 3000 jen alatt nem vásárol az ember. Hát most sem sikerült olcsóbban megúsznom, miközben Há irigylésreméltó fegyelemmel tényleg csak ceruzát és füzetet vett. Azért én is visszafogtam magam: csak két felesleges dolgot vettem: az egyik egy három szivacsból álló szett, amiből az egyik alma, a másik mandarin, a harmadik meg nemtom, de mind mosolyog. (Könnyű távolról azt mondani, hogy én ezt biztosan nem venném meg, de ha a kezedbe kerül, biztos megveszed! Főleg 100 jenért…) A másik egy papírzsepi-tartó… (tudom, hogy felesleges! De japános mintája van.) A nem felesleges cuccok közül: füzet, ceruza, toll, cellux, olyan látásjavító szemüveg, ami fekete és sok lyuk van rajta (a BNV-n 7500-12000 forint volt tavaly – 100 jenért, ne viccelj…) meg fürdőszobába cuccok és egy kis virág.

Este mostam és vasaltam a mosókonyhában és megakadt a szemem a hajszárítón, úgyhogy elhatároztam, hogy hajat is mosok. Bár rá volt írva, hogy ne vidd el, mert az egész negyedik emeleté, gondoltam húsz percre mindenki kibírja. Öt perc hajszárítás után kiment a biztosíték, elsötétült a szoba. Gyorsan visszavittem a hajszárítót és lementem a gondokhoz, sűrű bocsánatkérések közepette visszakísértem a szintre, ahol felnyomta a biztosítékot és megint lett áramom.

 

Szept. 15.

Reggel 8-kor bekopogtak értem a csajok, mentünk reggelizni, aztán 9:30-tól kezdődött a szintfelmérő teszt, ami 3 részből állt és már olyan volt, mint a nemzetközi nyelvvizsga (vagyis 4-ből választós). Először egy órás kandzsi-és szókincsteszt, aztán 10 perc szünet, háromnegyed órás magnóhallgatás, tíz perc szünet, a végén egy másfél órás szövegértés-és nyelvtanteszt. Mindenkin úrrá lett az agyhalál a végére, úgy mentünk ebédelni. Délután kettőtől körbevezettek az épületen.

Mi hol van?

A Japán Alapítvány Japán Nyelvi Központjában vagyunk. A földszinten (japánul az első emeleten) van a menza, az elsőn (másodikon) a könyvtár, a karaoke-terem és a nagyelőadó, a másodiktól a negyedik emeletig (harmadiktól ötödik) vannak a szobák. Minden szobának van saját fürdőszobája és erkélye, tévével, rádióval, légkondival és telefonnal vannak felszerelve, sőt hűtő is van. És a legfontosabb: wireless internet! Jameg az ágyba épített ébresztőóra is jó, tekintve, hogy lemerült a mobilom és nem hoztam töltőt (direkt, a magyar mobil amúgy sem működne). Minden emeleten van társalgó, mosókonyha és minimálkonyha (forróvízzel és mikróval –hétközben etetnek minket, hétvégén a földszinten lehet csak főzni).

Ezután könyvtárismertető volt.

Itt nagyon komolyan veszik a szerzői jogok védelmét –egy teljes könyvet nem lehet lefénymásolni, csak egy felet. Erre az egyik orosz lány megkérdezte, hogy fényképezni lehet-e a könyvet? A válasz: a könyvtárban nem, ha kikölcsönzöd, akkor igen. Majdnem megkérdeztem, hogy csak a felét lehet-e, de aztán saját érdekemben is inkább befogtam.

Ötkor lett ennek vége, úgyhogy megbeszéltem Hával, hogy muszáj visszamennünk a 100 jenesbe – a ceruza mellől lemaradt a radír és a faragó, a cellux mellől az olló…borzasztó!:) Egy másik 100 jenesbe mentünk, sikerült csak 1000 jent költenem, de aztán lementünk a szupermarket részlegbe, mert valami zöldséget-gyümölcsöt akartam venni. A menzán lehet háromféle gyümölcsöt kapni, de az csottó…. Itt a szupermarketben mindenre ki van írva, honnan származik – uborka Ivatéből? Felejtős. (Ivate az egyik leginkább katasztrófasújtotta megye, több onnan származó marhahúsban volt több radioaktív anyag a megengedettnél). Csibai alma? Jöhet!

Vacsinál mindenki rájött, hogy még bőven maradt pénz a kártyáján (amit nem tud átvinni a következő hétre), úgyhogy mindenki be is vásárolt. Vettem a régi kedvenc kekszes csokimat (aki tudja a nevét, annak a tiszteletére eszem egy kockát) meg egy happósút, ami sör csak más alapanyagból, mint a hagyományos, ezért olcsóbb.

Holnap lesz a szintfelmérő tesztek második fordulója, úgyhogy megyek aludni.

Hétvégén veszek egy fényképezőt, aztán jönnek a fényképek is!