Selyemgubóba burkolózó épületek és tonkacu

Egy meglehetősen szerteágazó cikket olvashatunk most Carolie-től: lesz benne szó virágokról, fura feliratú pótkerékvédő huzatokról, Hello Kitty-s kocsikról és türkizkék markolókról, szezámmagról, valamint a címben ígért építkezési területekről, amik úgy bukkannak elő a rejtélyes védőborítás alól, mint a pillangók a selyemgubóból. A részleteket lásd alább 🙂

 

Olyan sok mindenről kéne írni, de olyan kevés az idő! El sem tudom hinni, hogy már több mint egy éve vagyunk Japánban. Az idő tényleg repül! Most egy csapongósabb cikk következik, néhány innen-onnan származó megfigyelésről és (legalábbis számomra) érdekes apróságról… Mintha egy cikk-kollázs lenne.

Itt most épp a tavasz készül beköszönteni. A cseresznyefák nemsokára kivirágoznak, és meleg napsütéses és szürke hűvös napok váltogatják egymást. Kjúsú szigetén hihetetlenül sok szép zöld terület van, de erről hajlamos vagyok megfeledkezni, amikor a szürke és sárgásbarnás városban autózom. Tavaly tavasszal Mijukival és két másik barátunkkal elmentünk egyet kocsikázni a hegyekbe hortenzianézőbe. Bizonyos utak mindkét oldalán valódi hortenziafal fut végig megszakítatlanul, és sűrű rózsaszín, levendula és kék színű, bólogató fejű virágcsokrokkal öleli körbe az utat. Remélem, hogy idén is megnézzük majd, ezúttal feltöltött fényképezőgéppel. Tavaly lenyűgöző volt a látvány, nekem pedig a szívem szakadt meg, hogy lemerült a fényképezőm néhány kép után. Itt látható egy meglehetősen gyenge kép a mosolygó H-ról, a háttérben bekukucskálnak a kocsi ablakán a hortenziák.

Aztán itt az látható, hogy mit láttunk a gyógyfürdőből, ahol megálltunk ebédelni, és ahová remélem még eljutok egyszer. A hegyek és a rizsföldek olyan gyönyörű zöldek mindenhol! 

És meglepett, hogy még télen is mennyi virág van itt. A különböző virágok kis utcácskákból törnek elő, a bejárati ajtók körül össze-vissza szétpakolt terrakotta edényeket töltenek meg és a szürke kőfalakról mintha vízesésként zuhognának alá. A színeik annál is feltűnőbbek, mivel olyan sok szürke, bézs és rozsdabarna szín veszi körül őket.

Japánban persze a természetet úgy általában igen nagyra értékelik. Vicces példái ennek az Engrish (angolra emlékeztető japán) szlogenek a nagy négykerék-meghajtású, dzsipszerű autók pótkerékvédő bevonatain (lásd a képeket). Ez a Nissan Rasheen pótkerékvédő azt javasolja, hogy „Hallgasd a csobogó patak hangját. Kergess röpködő madarakat. Pihenj meg az erdő kebelén.” Gondolom ezt AZUTÁN kell csinálni, hogy az ember mindent összetörve-zúzva berobogott a kocsijával az erdőbe?

Egy másik pótkerékvédőn egy búvár és egy delfin sziluettje látható a Föld rajza fölött. A szlogen: „Mentsük meg a környezetet!” Gondolom arra gondoltak, hogy a kipufogógázon kívüli szennyező anyagoktól.

A japán kocsimárkák nevei is szórakoztatnak. A kis kék kocsi a képen a „Carol” nevű modell, aminek az oldalára a „Me Lady” szlogen van festve. IMÁDTAM azt a kocsit, de valahogy Rettenthetetlen Férj (Carolie így hívja cikkeiben tengerész férjét – a szerk.) nem volt olyan lelkes, mint én. Most mondd… A kocsiknak az amerikai fül számára olyan furcsán csengő neveik vannak, mint például „Move” (mozdulat, mozgás), „Today” (ma), „Cube” (kocka), „Life” (élet) vagy ami számomra a legmeglepőbb volt: „La Puta”. Ez utóbbi prostituáltat jelent spanyolul, filippínóiul és portugálul is!!!

És ahogy Amerikában is vannak hírességekről elnevezett márkák (mint például a Ford Explorer Eddie Bauer-kiadása), a japánoknak is van ilyenjük – például a Daihatsu Move „Hello Kitty”-változata. Nem, nem viccelek!

A japánok hajlamosak sötét vagy semleges színekbe öltözködni… tengerészkékbe, feketébe, barnába, barnásvörösbe, olívazöldbe, bézsbe, napbarnába, stb. De úgy tűnik, hogy az élet más területein szeretik az élénkebb színeket. Rengeteg rózsaszín, lila, levendula és zöldalma színű kocsi van az utakon. Az én kocsim is meglehetősen élénk kékeszöld. És az építkezéseknél használt nehézgépjárművek és egyéb eszközök is a szivárvány minden színében pompáznak – nem olyan „vigyázat, el az útból!”-sárgák, mint Amerikában. Itt vannak kékeszöld daruk, lila buldózerek, türkizkék és zöld markológépek… szinte úgy néznek ki, mintha Fisher Price tervezte volna őket! (A Fisher Price egy amerikai gyerekjátékokat gyártó cég – a szerk.)

Amikor bárhol is építkeznek, mindig egy állványzatot emelnek aköré, amin éppen dolgoznak (családi házon, toronyházon, híd tartóoszlopán) és az állvány köré nagyon szorosan valamilyen anyagot feszítenek ki, mintha az egész egy nagy csomag lenne. Azt hallottam, hogy ezt biztonsági okokból teszik, mert így el tudják zárni az építkezéshez tartozó eszközöket és/vagy a lehulló törmeléket a kocsik és a járókelők elől. Az anyag, amivel lefedik az építkezési területet (és ami egy olyan laza szövettakaró, amin néha alig lehet átlátni) segíthet megvédeni az időjárási viszonyoktól is azt, amit éppen építenek vagy felújítanak. De engem inkább selyemgubókra emlékeztetnek ezek a csomagolások, amikből az új jelzőtáblák/hídpillérek/lakótömbök tisztán, befejezetten, tetszetős külsőben bújnak elő, mint a pillangók. Ebben az országban, ahol mindenfelé össze-vissza házakat, rozsdaette viskókat és omladozó tetőket látni, úgy tűnik, hogy teljesen normális dolog új és gyönyörű vagy régi és omladozó épületeket látni, de az nem oké, ha egy épület nincs befejezve, vagy ha még csak valahol a tatarozás közepénél tartanak… mintha olyankor félmeztelen lenne még az épület.

A képen a bázis előtt egy nagy kapu van becsomagolva ebbe a zöld hálószerű anyagba akkor, mert újrafestették. A munkások alakja alig látszik a sátorszerű burkolat alatt. Meg kell majd próbálnom egy hasonló képet csinálnom egy így becsomagolt felhőkarcolóról is. És igen, a képen esik az eső. És igen, a munkások mégis dolgoznak. Az építkezéseken a munkások úgy tűnik, hogy az időjárási viszonyoktól függetlenül mindig, minden napszakban dolgoznak. Gyakran látni, hogy az utakat késő éjszaka csinálják, amikor már enyhébb a forgalom, de a legdurvább esős napokon is el szoktam sétálni építkezéseken dolgozók mellett.

Nem jut eszembe semmilyen jó átvezetés, úgyhogy képzeld ide a sajátodat. Japánban sok helyen az étterembe látogatóknak komolyabb szerepe van az étkezés során, mint hogy csak elfogyasszák az ételt. A tonkacu-evős helyen például minden vendég kap egy kis, barázdás aljú mázolatlan tálat és egy kerek végű fapálcát. Egy kanálnyi szezámmagot kell kitölteni a tálba és összedarálni annyira, amennyire az ember akarja. Aztán tonkacu szószt adnak hozzá (elméletileg az egyik csípős, a másik édeskés, de én nem érzek túl sok különbséget köztük), és a keverékből olyan sűrű krémet vagy szószt készíthetünk, amilyet csak szeretnénk. A szósz gyümölcsalapú és kicsit olyan ízű, mint az amerikai A-1 szósz… de az őrölt szezámmag illata csodálatos és a két íz nagyon jól összeillik. Aztán az elképesztően puha panko-bundás sertésszeleteket belemártja ebbe a szószba… isteni! (A panko a kenyér belsejéből készült „zsemlemorzsa” – a szerk.)

Carolie Brekke honlapja

2007. március 5.

Carolie cikkei a Szakun