Pisitréning, avagy a Nagy Csorgatás

Az egyik első fura dolog, amit Japánba érve látsz, az, hogy a férfiak szanaszét vizelnek az utcán. A taxisofőrök, szararimenek és a mezei részegek is rendszeresen hátat fordítanak nekünk és egy fal, sövény vagy kerítés felé fordulva pisilnek éjjel-nappal. Én csak egyszerűen Nagy Csorgatásnak nevezem a jelenséget.
Azon a szigeten, ahol élek a férfiak rendszeresen levizelik a mólót és a kikötőben ringó halászhajókat. Ha a házad a kikötő szélén áll, ahogy az enyém is teszi, ez a jelenség egészen új tartalommal tölti meg a „festői táj” fogalmát.
Minden hálaadáskor nagyszerű program vendégeim számára, hogy jókat röhögnek a nappalim ablakán át látható pisilő pasikon, akik a tőlük pár lépésre álldogáló idegenek hordájától sem zavartatva magukat végzik a dolguk.
És tényleg, Japán nyilvánvalóan megszállott pisimániás. Még a nyugati típusú illemhelyeket is telefestik utasításokkal. Mitől félnek? Az emberek rájuk ugrálnának? Talán azért van, mert a japánok mindig is fenntartásokkal fogadták az olyan helyzeteket, amikor – mondjuk ki bátran – rá kell helyezni a csupasz feneküket egy helyre, ahová már mások is tették.

A szigetország lakói csak nemrég kezdték megszokni a nyugati vécét, főleg, mióta megjelentek a fűtött ülőkés típusok.
A japánokat kicsi koruktól felkészítik a Nagy Csorgatásra. Egy nap a sinkanszenen együtt ültem egy anyukával, aki egy könyvből olvasott fel csemetéjének. Csakhogy nem egy szokásos gyerekkönyvből – a címe „Sikkokko” volt, a címlapján pedig egy fiú fogja marokra a fütyijét és nagy cseppekben pisil a földre. Egy vonatból. Gondolom, ez valamiféle bilire szoktató könyv lehetett. Képzelem, hogy nézhet ki a lányoknak szóló változat…
Talán még nem minden olvasóm hallott az új, hölgyek számára kifejlesztett papír- illetve műanyag kiegészítőről, amely elvezeti a vizeletet a testüktől. Úgy tűnt, hogy a lányok és asszonyok felszabadítva érezték magukat az új ketyeréktől, amikre ilyeneket írtak: „Mostantól a Hölgyek is úgy pisilhetnek, mint a férfiak!” – érdekes, én korábban nem nagyon vágytam ilyesmire. Egészen mostanáig.
Kaptam egy mintacsomagot egy vállalattól, amit becsület szavamra „Az Én Édes Pisim”-nek hívnak. Még a hajón ki akartam próbálni, hiszen a tengeren előfordul, hogy nem tudunk megállni egy közeli mellékhlyiségnél. Egyes hajókat „pisiüveggel” szerelnek fel, ami nem más, mint egy nagy szájú műanyag üveg, kifejezetten e célra fejlesztve. Az ember azt gondolná, hogy előbb-utóbb az orvosi rendelők is áttérhetnének rá, és az ember nem lenne kénytelen mindenféle poharakban lötykölni a saját vizeletét.
Szóval ott tartottam, hogy állok a hajón, a szerkezet a helyén, rácélzok a tengerre, és akkor… HEURÉKA! Végre megértettem, miért pisilnek annyit a pasik nyilvánosan. Mert tudnak! Én is csatlakoztam a Nagy Csorgatókhoz!
És hogy milyen jó dolog is ez, akkor értettem meg igazán, amikor pár héttel később egy nyilvános – japán stílusú – vécé fölött guggolva próbálkoztam. Végül „Az Én Édes Pisim” segített: vele egyszerűen fél lábra álltam, mint a gólyák, és csak céloznom kellett… Arról nem is beszélve, hogy ezentúl nem kell levánszorognom éjjel a lépcsőn, ha pisilnem kell – egyszerűen kicélzok az emeleti ablakon.
Azt most nem mesélem el, hogy tényleg megtettem-e, de biztosíthatlak: senki sem látott közben. Hacsak nem számítjuk a tőlem pár lépésre álldogáló idegenek hordáját.

Amy Chavez