Kalandok Oszakában és máshol

Nagyjából a nyolcadik körnél Amy biztosít róla, hogy én már megmúzódtam, és sikeresen joinoltam a herd-öt, van róla pólóm is. A múzás – és a gulyába kerülés – feltétele, hogy amikor a legváratlanabb pillanatban rádrivall: “múúúú”, neked is azt kell tenned.

Az est fénypontjaként négy kontinens múz (múzik?) együtt: két ausztrál, egy amerikai, két japán, és a Szaku szinte teljes szerkesztősége.

Közös fotók, a híres “k-k-k” nevetés Kio-csantól (megénekeltük korábban az egyik Szakuban), és még Amyt is sikerül meglepni: most árulják el neki, hogy az oszakai tévé évekkel ezelőtt küldött egy lemezt, rajta a róluk készült műsorral. Meg is beszélik, hogy a következő alibi az együtt mulatásra a filmnézés lesz (tévé nincs, de laptop akad).

Aztán hazaindul a két halász: még lelkesen megbeszélik, hogy holnap is felkeresik egymást (nagyjából ezt teszik minden nap), és ennek úgy örülnek, mint egy bögre kakaótól betépett óvodás. Paullal megbeszéljük, hogy a fene egye meg, ez a két boldog ember rohadtul tud valamit, amit mi nem…

Amynek eszébe is jut egy cikk-téma: a szigetlakó mint veszélyeztetett, kihalófélben lévő faj.

A csónakban érintetlen az összes csomagunk: kievezünk vele a szállásra. Ezúttal sokkal jobban megy, három perc alatt odaérünk. A sötét fedélzeten másfél óra alatt megágyazunk (úgy döntöttünk, hogy a csillagok alatt, holdfényben alszunk). Előtte pancsi a tengerben. Jo felfelé mászás közben még gyorsan beszorul a csónakba. Este kaland s romantika: a hajó orrában “zuhanyzunk”, kétliteres vizespalackból, Jo pedig a Nintendo fényénél szereli ki a kontaktlencsét.

5-siraisi-taj_hajorol

Rettentő jól alszom, sehol egy rovar, úgy látszik, lusták kirepülni a hajóig. Reggel arra ébredek, hogy megérkezett az első komp a kikötőbe, ami elég messze van innét, de a hajó által keltett hullámok jól meghimbálják a jachtot. A hajnali természetes fürdőzésből semmi sem lesz, tekintettel arra a negyven horgászra, aki az arcunkba bámul egy sor lehorgonyzott mólószerű tutajról. Felváltva süt a nap és esik. Jo még mindig alszik, így én is vissza. Később ágyba kapja tőlem a reggelit, hadd tanulja meg, milyen egy lelkileg cizellált alfahím. Meg a kávét. Meg a sört. A teljesítmény értékét némileg csökkenti, hogy minden karnyújtásnyira hever a fedélzeten. A tegnap vásárolt és papírvékony laponként csomagolt sajt szépen ráolvad a fóliára, így a kajálás nagyjából nyolc rész sajtkaparásból és két rész reggelizésből áll.

A faluban hangosbemondó emlékezteti a szigetlakókat arra, hogy ma milyen nap van és hogy ki halt meg.

Az eső szakad, mi pedig a változatosság kedvéért visszaalszunk. Úgy húsz liternyi befolyó esővízzel később eszünkbe jut, hogy le kellene zárni a fedélzeti nyílást. Mindenféle napocskás dalt kezdünk énekelni, hogy észbe kapjon az időjrás. A Süss fel nap-ot például már nagyon szigorúan bólogatva, végül egy Quimby-dal segít.

Néha ki-kinézünk a Moooo! bárra, ami elvileg kilenckor nyit, de a tegnap esti vidámkodás Amyéket is leamortizálta, szó sincs japánosan precíz üzemeltetésről. Kisebb dilemma előtt állunk: az egyik alternatíva, hogy itt vagyunk a világ végén, a japán kultúra bölcsőjében, egy apró szigeten, amely 88 szentélyt, több templomot és számos további kulturális és természeti kincset rejt, nekünk pedig van fél napunk, hogy végigsétáljunk rajta. És még a hegyek is csodálatosak. A másik alternatíva sajnos az volt, hogy tovább heverünk a pihepuha takaró alatt a lágyan ringatózó fedélzeten és esetleg néha kinyúlunk a sörért vagy körbeússzuk a yachtot.

A csónak tele van esővel, Jo a visszaúton nagyjából harminc kilónyi hátizsákot ölel, hogy ne legyen vizes. De az lesz, mert kicsit furán evezek.

A bárban ismét felelevenítjük, hogyan kell banánkoktélt inni: mivel egyszerre nem fér a pohárba, szívószállal pánikszerűen szürcsölni kell, miközben kíméletlenül utánaöntik a maradékot.

Felsétálok a falu temetőjébe – sajnos nagyobb, mint az élő település. Tele van műanyag vizespalackokkal, meggyőződésük, hogy elriasztja a macskákat.

5-siraisi-falu-8

5-siraisi-falu-5

5-siraisi-falu-3

5-siraisi-falu-1

5-siraisi-falu-2

5-siraisi-falu-9

Szan-csan fogadójánál zuhanyzunk, fejenként háromszáz jenért. A zuhanyzófülke kint áll gyakorlatilag az utcán, és akkora, hogy nem lehet benne felvenni egy pólót. Az üvegajtó viszont félig átlátszik, felejthetetlen élményt nyújtva egy ámuló-bámuló hatéves tökinek, aki Jo után következett…

Picit megkésünk az utolsó, dupla rumos ajándékkoktél miatt, végül Amy tehenes autóján, a platón robogunk a kikötőbe. Hazafelé ismét hatszor szállunk át. Umedában annyira fáradtak vagyunk, hogy arra sincs energiánk, hogy megharagudjunk egy tolakodó japán libára a kajaboltban. Az elmúlt 36 órából 27-et töltöttünk vonaton vagy hajón, ahogy behunyom a szemem, zavarni kezd, ha semmi sem ring.

A lábfejem csíkokban lebarnult. Először megörülök neki, hogy lám, még a felhőkön is átbarnít a nap, aztán kiderül, hogy a tengervíz sokmindent ki tud oldani egy bőrpapucsból.

A legutolsó átszállásnál még van annyi eszem, hogy pont egy eresz alá tegyem a most vásárolt kajákkal teli nejlontáskát. Amikor szakadni kezd az eső, pillanatok alatt négy liter víz ömlik a szatyorba. Hála a nedves időjárásnak, az összes élelmiszer légmentesen van csomagolva, így minden fogyasztható marad.

6. nap hétfő

Délutánig a sebek nyalogatása. Van a Nintendón egy “szoftver letöltés” menüpont, gondoltam, hátha, és megpróbáltam. De ez még Japánban sem így működik. Szoknom kell még a készüléket, például megtanulom, hogy ha teljesen lehalkítom, akkor nem túl hatékony az ébresztő funkció. Még jó, hogy itt vannak a kabócák.

Ma ismét Rié vagyok: a Starbucksban jövünk mozgásba, majd egy gyors DAISO (százjenes bolt). Nem vittük túlzásba, ketten összesen százhuszonöt “baromi olcsó, hú de megéri!” kütyüt vásároltunk. Mentségemre szóljon, hogy Mon-csicsi cukrot is árultak… Még Dótonboriban terveztünk egy gjózás vacsit, úgyhogy itt az idő. Ri becsúszkál egy japános (földön ülős) asztalig és a héten produkált legszélesebb vigyorral böngészni kezdi az étlapot. A kaja nagyon finom, és nagyon sok. És ezer forint. Ezért az összegért hoztak egy nagy tál tofus darált húst (ez a mabodófu, enyhén csípős mártással), egy adag gjózát, egy tál rizst, miszólevest és egy kevés savanyított jégcsapretket. Hogy legyen egy kis forgalmuk is, kérünk egy “toku tai” sört, ami a legnagyobbat jelenti. És tényleg meggyőző. És még Asahi is. Ri a gjóza mellé kínai dobva-rázva sütött zöldséges húst eszik.

6-gjozavacse-menu

Újabb bolti portya, veszünk vízben azonnal oldódó sörport és nyolc grammos füstölt kolbászt, ami a csokik között áll a polcon. Van hasonló méretű sajtrúd is.

Holnap mindkét lány vizsgázik, aztán utánam jönnek Kiotóba. Ri elmegy pihenni, én meg a nyakamba veszem az éjszakai környéket. Zenét hallgatok és sétálok egy nyolcmilliós városban, ahol két négyemeletes háztömb között egy rizsföldet találok. Még hogy téhácé meg a többi hárombetűs tudatnyúlkapiszka! Elég volt meghallgatni a Soft rains of April-t, a hideg kifáradásig rohangált tőle a hátamon. Leülök egy üres játszótérre (éjjel kettő lehet). Egy rakás 14-16 körüli kamasz is odajön, de persze a padokhoz nem mernek közelíteni: ott ül egy veszélyes idegen. Aki “lehet, hogy amerikai, de lehet hogy nem”. Kedvem támadt beszélgetni, de pukkadjatok meg a fóbiátokkal együtt, gondoltam.

Úgy döntöttem, kicselezem őket. Elmentem egy körre, majd negyedóra múlva visszasétáltam. Akkor már mindenki – öt fiú és egy lány, aki mindvégig a telefonját nyomkodta, senkihez sem szólt egy szót sem – a padokon ült. Megkérdem tőlük: ideülhetek? Csodálkozás, aztán: hát persze. Na és az előbb miért nem ültetek közelebb? Ennyire veszélyes vagyok? Erre kollektív fufufu, azaz zavart nevetés. Megbeszéljük, hogy az a bizonyos kelet-európai ország nem Ausztrália mellett található, mert tényleg jól tudják, az egy nagy sziget.

Aztán akadozik a beszélgetés, mert egyikük sem beszél idegen nyelvet. Ez nem azért baj, mert nem tudunk angolul dumálni, hanem mert ha valaki soha nem volt még hasonló helyzetben, az nem tudja, hogyan lehet egy dolgot egyszerűbben, vagy más szavakkal kifejezni. Az egyik kérdést nem értettem, a srác pedig minden erőlködése ellenére képtelen volt megfogalmazni másképp. Végül persze rájövök, hogy szegény a “honnét jössz”-t kérdezi, de valami elképesztően nyakatekert szonkeigóban, tiszteleti formulákkal. És nem tudta úgy kérdezni, hogy “hol élsz”, “merre laksz”, “mi az országod” – semmit. A lényeg, hogy jót vigyorogtunk és megbeszéltük, hogy bár rossz a feje (“atama ga varui, ezért nem tud angolul”), vegyen példát a jelenlegi amerikai elnökről, aki a világ egyik legerősebb országának lehetett az első embere nagyjából hatszáz szavas szókincs birtokában.

4-potatodog

7-kioto-piacengrish

7-pontocso-templa

Néhány bizonyíték a japánok nyelvérzékére 

Este Laciék még figyelmeztetnek, hogy ha ezer jenes vonaljegyet akarok venni, feltétlenül mondjam meg az eladónak, hogy a cicásat vagy a fudzsisat kérem, különben nekiáll tépelődni, döntés helyett.