Kalandok Oszakában és máshol

4. nap, szombat

Rémesen korán kelünk (fél hatkor), ráadásul a lányvécét elfoglalja egy lány (fiúvécé nincs), emiatt laza kocogással nyitjuk a napot, mert ha az elején lekéssük a buszt, mind a hat átszállás ugrik. Dzsúhacsi kippuval megyünk, ami egy olcsó vonatjegy, egy napon belül oda utazol vele, ahová csak akarsz. Hátránya, hogy az igazán gyors vonatokon nem használhatod, illetve hogy ilyenkor sokkal zsúfoltabbak a szerelvények. És még esőt is ígérnek.

A hat órányi út alatt Jo tanul, én szintén, újdonsült Nintendómmal. Az egyik szoftverről kiderül, hogy túl izmos hozzám: az első néhány szint után rettentő erős kérdésekkel aláz. Ez inkább egy átlagjapán számára készült, aki szeretné szinten tartani a tudását.

Kaszaokából indul a komp a szigetre, itt van egy kis időnk, amit részben azzal töltünk, hogy kiállunk az országútra és színes csatornafedeleket fotózunk, részben egy lepukkant, elhagyatott játszótéren üldögélünk, illetve keresünk egy eldugott éttermet az ebédhez. A falon mindenféle boldogan táplálkozó vengédet ábrázoló régi fametszetek lógnak, meg egy dedikált Hanshin Tigers fotó. A Hanshin Tigers minden rendesebb oszakai nyilvános helyen megtalálható valamilyen formában, én viszont még mindig nem vagyok hajlandó megérteni a baseball szabályait. Mindketten egy tál levest eszünk, benne olajban sült tofuval és némi zöldséggel. Jo udonosat, én szobásat kértem. Eszünk közösen egy adag szusit is, csak hogy legyen mihez sört inni. Ami egy csomó helyen – itt is – 6,3 decis.

A kompra nem jó az univerzális jegy, külön kell vásárolni. 450 jenért felszállunk a lassabb hajóra (ez megáll minden közbeeső szigeten). Először azt hittem, hogy egy turistacsoport közé keveredtünk: csupa 60 feletti utas vett körül minket. Aztán persze kiderült a szomorú valóság: nem a nyugdíjasotthon kiránduló szekcióját láttuk, hanem reprezentatív mintát a szigetek lakosságából.

Ahogy a szigetre lépünk, azonnal kisüt a nap. Először megetetjük a mólóistent (Jo legközelebb biztos jobban fog vigyázni), aztán bevesszük magunkat egy boltba, Amyt keresve. Az üzletben idős bácsi, én meg szép udvariasan (értsd: halkan) megkérdem, hogy nem látott-e az elmúlt tíz évben errefelé egy tehénmániás amerikait. Kellett nekem halkankodni: a bácsi negyedannyi hangerővel válaszol, de végül is tökmindegy, mert olyan tájszólásban, hogy ihaj. Még jó, hogy hoztam magammal tolmácsot.

Amy felé menet találok egy nyilvános vécét, aminek a falára bölcs mondásokat lógattak egy fatáblán. A parton sétálunk a strand irányában, amikor elhúz mellettünk egy motoros. Először is lassít, aztán elnézést kér, amiért a fülünkbe dübörög, ezen felül még köszön is. Ahogy mindenki, aki csak szembe jön. Egy ősinek látszó japán fogadóból hangos jamaikai zene ordít. (Reggel meg Carpenters.) Végül megtaláljuk a Moooo! bárt, és Amyt, aki mind a százötven centijével a nyakamba ugrik.

Hosszú eszmecsere következik a tehenekről. Amíg nem nyit nekik egy múúúzeumot, addig is a bárban tárolja őket. Ami nagyjából egy nádfedeles kunyhót jelent. Külön érdekesség a fejlett vizesblokk, amely összesen egy vödör vízből áll. Ebből mer egy-egy pohárral a turmixba két italozás között. A “szennyvizet” a homokra öntözi. Persze ettől még olyan tiszta az egész, hogy a finnyás japánok sem tiltakoznak. Paul – róla mindjárt – esküszik, hogy minden reggel felporszívózzák az egész környéket, úgyhogy nyugodtan hamuzhat a kedves vendég a földre, ami esetünkben egy homokos tengerpart. Szóval tehenek: a gyűjteményben számos értékes darab akad, például az egyik Eiffel-torony alakú (!) rózsaszín szarvasmarhát a sziget buddhista papja hozta ajándékba egy párizsi kirándulásról. Hogy miért bolondul a bocikért? Talán mert Japánban sokkal jobban el tud vegyülni a tömegben egy gajdzsin, ha kellőképp őrültnek mutatja magát.

 

 

Fondorlatos módon megígérem neki, hogy a teljes itallapot végig fogjuk vizsgálni. Ettől ellágyul és elárul magáról egyet s mást. A második Moooogarita után például azt, hogy a bárt csak a nyári szezon idején tartja nyitva, utána gyorsan átugranak négy hónapra Balira, spórolásképp. Minden évben. Azért, mert ott gyártják a Moooo! termékeket (igen, ő is japános pólókat árul), és mert így van miről írnia a Bali Times-ba. A banánkoktél idején megjelenik Paul. Amy egy egész könyvet szentelt annak a kirándulásnak, mely során két majdnem vadidegen pasival átvitorláztak Ausztráliába (Little Titanic). Ahogy a címéből is sejthető, a történet nem végződött teljesen jól. Egy pozitív eredménye mindenesetre volt, Paul, az egyik útitárs személyében. Az ausztrál tengerész minden évben több hónapot tölt Siraisin. Elég unalmas foglalkozás mellett döntött: unatkozó milliomosok vitorlásait szállítja keresztül-kasul a világon. Mondjuk egy floridai megrendelő szeretne egy hetet hajókázni az ausztrál partokon, de nincs ideje odavinni a hajót. Inkább felbérli a Paulhoz hasonló figurák egyikét, aki napidíjért átszeli a Csendes-óceánt, majd a tulajdonos szabadságának végén visszaviszi. És közben csak ott köt ki, ahol kedve tartja.

Az egyik amerikai megrendelő szívességet kért tőle: hadd hagyja ott Amyéknél a jachtját, amíg nem lesz ideje használni. A jacht most is az öbölben horgonyoz, jelenleg mint ideiglenes szállás az arra tévedő magyar turisták számára.

Két jéghideg Dai-cow-ri után arról beszélgetünk, hogyan lehet nem aludni hónapokig a tengeren. Paul (kár, hogy nemcsak a származása, de az akcentusa is ausztrál) szerint olyankor az ember tök más tudatállapotba kerül – például egy négy-öt napig tartó viharban nincs idő aludni, de némi gyakorlással az ember képes arra, hogy nyitott szemmel pihenjen, és kizárólag akkor engedje be magába az ingereket, ha valamilyen veszélyt jeleznek az érzékszervei. Ilyet én is tudok: hosszú munkanap végén órákon át képes vagyok úgy kattintgatni az interneten, hogy közben semmilyen agyi tevékenységet nem folytatok.

A boltba közben a legkülönfélébb japánok jönnek, hogy döntésképtelenkedhessenek egy picit. Alig van negyven fok a napon, de még így is látunk hosszúijjú ingben, pullóverben (!) és persze vastag farmernadrágban érkező vásárlót. Újra nem hiszem el, mit képes egy japán nő töketlenkedni egy nyomorult ruhadarab vásárlása előtt. Amy nagyon jól beszél japánul (meg spanyolul és indonézül), de a gyerekekhez (akik vele akarnak fényképezkedni) egyszerű angol szavakat intéz (thank you, meg ilyesmi), merthogy ő mégiscsak ettől egzotikus.

A sokadik koktél – aminek már a nevét is elfelejtettem – után Amy újra felfedezi, hogy a magyar plüsstehén hasában van egy gomb, amitől múúúúzik. Ez a délután hátralévő részében nagyjából le is köt bennünket. Feljegyzi, hogyan kell leírni azt, hogy “Boci”.

Kimegyünk a hajóra lecuccolni. A kimenés esetünkben azt jelenti, hogy Főcerk. úr beül a műanyag csónakba, bemálházzák a csomagokat, majd kievez a szobáig. Annyi mindenesetre kiderül, hogy az evezés nem olyan, mint a bicikli: igenis el lehet felejteni. Éjszaka már sokkal jobban ment. A véresre hólyagosodott tenyér a legtöbb kultúrában egyébként is roppant macsós, úgyhogy sebaj.

A hajó nélkülöz minden civilizációs vívmányt: épp, hogy van rajta világítás, angol vécé, laptop, mikrohullámú sütő, gáztűzhely, ventillátorral hűtött franciaágy. A vécé vákuumos: na nem úgy, hogy aktus után leporszívózza a T. utas altestét, hanem a lehúzás módja miatt. Dolgod végeztével először lehajtod a fedelét, ami gumis szélével tökéletesen rácuppan az ülőkére. Ott, ahol a víztartály szokott állni, egy félméteres fémkar van. Ezzel a karral kell kipumpálni a cuccost az óceánba. A vákuumos rendszernek köszönhetően a vécé meglepően tiszta marad. Készítettünk róla egy bemutató videót, amin Jo illusztrál.

5-siraisi-hajobelsoi-2

5-siraisi-hajobelsoi-8

5-siraisi-hajobelsoi-7

Vissza a szigetre: a bárban megjelenik egy újabb ausztrál, aki egy huszonnyolc éves lány. Pár hónappal korábban nyakába vette Japánt, úgy döntött, hogy egy évig iaidózni szeretne. Ebből semmi sem lett, mert először Hokkaidón talált munkát, aztán meg összefutott Amyvel és azóta a szigeten dolgozik kisegítő személyzetként. Teljesen beleszerelmesedett a helyiekbe. Hetek óta gyakorolja a Siraisi táncot, amit ma este fog előadni a falu apraja-nagyja. Az öregek nemrég megnézték, és úgy döntöttek: őt is beveszik a csapatba.

4-siraisi-bon-odori-45

Kérek egy Coronitát, mire Amy kijavít: az nem Coronita, hanem Corona. Kiderül, hogy ugyanarról beszélünk, csak nálunk más a neve. Tőlem tudja meg, hogy kukoricasört iszik…

A Siraisi bon fesztivál – ezért jöttünk – este kezdődik, előtte gyors sör- és kajavásárlás a faluban. A nagy halom cuccot kéjes örömmel hagytuk a csónakban, elvégre a parton legfeljebb ha négyszáz idegen fog mászkálni a sötétben. Befut egy hajónyi turista, mindenki ránkvigyorog, köszön és fényképez. Mármint minket. Végső soron igazuk van: a szigeten gyakrabban van macuri, mint magyar. Este a tánc hevében azt vettem észre, hogy egy méretes kamerával valamelyik tévétársaság a fesztivál nézőit filmezi. Szerényen háttérbe vonultam, hogy ne töltsem meg a képernyőt. Csakhogy az a piszok operatőr elkezdett követni…

Nagyon szimpatikus az ünnepségben, hogy nincs egyetlen árus sem. Senki sem csinál bizniszt, hiszen akkor lemaradna a táncról. Mellesleg a szigeten tévé sincs, és internet is csak betárcsázós (bár a helyiek szerint a szélessávú hozzáférés távmunkahelyeket teremthetne).

Nincs angol vécé sem, mégis, valahogy sikerül megoldaniuk, hogy minden mellékhelyiség tiszta marad. Különösen figyelemre méltó az itteniek hozzállása a modern techniákhoz, ha belegondolunk, hogy a világ egyik legfogyasztóibb társadalmában állnak ellen a kísértésnek. A Moooo! bár előtt például három jármű áll: egy kis traktor, egy minivan, egy autó. Mindegyikben ott a kulcs. Amyék elmesélik, hogy ha valakinek szüksége van a teherautóra, és épp nincs a közelben a tulaj, akkor nyugodtan elviszik, használják, aztán visszahozzák. A benzinnel meg majd elszámolnak. Esetleg. A szomszéd traktorát meg az egyik éjjel orvul tehénfoltosra festették.

5-siraisi-mooofurgon

5-siraisi-mooo-amy_aszahiriporter

5-siraisi-moootraktor

Ha megéhezel, elég, ha szólsz a Mooo! bárban, hogy melyik vendéglőből mit kérsz és áthozzák. Mi a kalandosabb változatot választjuk: átgyaloglunk a vendéglőbe. A pincér eleinte nagyon nem mer idejönni, a végén beintegetek neki. Erre ő ugyanolyan kedvesen visszainteget, és küldi a főnököt, hadd szenvedjen.

Végre elsüthetem a Sabolc-féle nyelvleckében tanultakat (én egy hal vagyok VS ami engem illet, hal – vatasi va szakana deszu): szasimit rendelek, megkérdi, milyen halból. Mondom: mindegy, jó lesz mindenféléből, keverve. Aztán látom az arcán, hogy nagy szüksége lenne egy “bármit is hozol, örülni fogok” megnyugtatásra. Nemsokára kiderül, miért: a bácsi odamegy a vendéglő falánál álló tartályhoz, és egy hálóval kergetni kezdi a vacsoránkat. Ennyire friss halat még soha nem ettem.

Jo sült változatot kér, illetve egy adag sült krumplit. Ez utóbbi egy szem burgonyából áll, de önálló fogásként szerepel és annyiba is kerül. Talán mert a friss halat nem kell annyit kapálni. Ez volt az egyik legdrágább vacsoránk, ketten összesen fizettünk kétezerötszáz forintot.

4-siraisi-bon-odori-37

4-siraisi-bon-odori-36

Sötétedés után az úri közönség táncol. Talán akkor kezdtem magam igazán jól érezni, amikor felfedeztem, hogy a nagymamák mindenhol ugyanolyanok: az egyik felnőtt táncoshoz odaszaladt egy otthonkában sertepertélő néni és tánc közben igazgatni kezdte a piruló férfi lecsúszófélben lévő nadrágját.

4-siraisi-bon-odori-28

Maga a tánc és a zene nagyon elszállós-chilloutos, Amy nem túlzott, amikor transzról beszélt. Persze az is lehet, hogy a setting többi eleme miatt mindenképp ilyen állapotba kerülök, múúúú…

4-siraisi-bon-odori-32

4-siraisi-bon-odori-08

4-siraisi-bon-odori-30

Megint tanulunk valamit: elvileg az egész arról szól, hogy a helyiek megtanítják a vendégeket az ősi mozdulatokra. Csakhogy ide csupa tápos vendég jött, akik korábban valami klubban már hónapokig gyakorolták az egészet. A táposság másik bizonyítéka, hogy a tánc végétől számított tizenöt perc múlva elindult velük a komp hazafelé – semmi levezető sörözés, csak egy pánikszerű vásárlás a Moooo! pólók között. Már értem, miért árul ilyen koktélok mellett ruhát.

A tánc után következik az egész utazás csúcspontja: a bárban kivételesen többséget alkotó fehérek közé beül két idős halász, Kio-csan és Man-csan. A két öregről több cikkben lelkendezett már Amy, például itt.

4-siraisi-bon-odori-47

4-siraisi-csapat2

Képzelj el két nyolcvan feletti helybélit, akik piros selyemruhában, fehér pamutzokniban és tehenes rövidnadrágban közlekednek a kimonós táncosok között. Man-csan kifejlesztett egy sajátos, seggrázó mozdulatot, aminek a csodájára járt még az oszakai tévé is. Hosszú, ősz lófarkat visel, és amint leül közénk, azonnal közli idős barátjával, hogy “csincsin”, majd az alkarjával félreérthetetlenül lehanyatló gesztust tesz. Aztán újra megszólal: “kintama”, egy sajátos fintor kíséretében. Amikor Jo és én röhögni kezdünk, láthatóan megdöbben: “vakattaaaaaAAA?”. (Mini nyelvlecke: csincsin – fütyi, kisgyerekek szokták mondani; kintama – aranygömb, na vajon mit jelenthet?; vakatta – értettétek?) Barátja nem volt ennyire szégyellős, egyből a korom és a feleségem iránt érdeklődött.

Sajnos az a nyelv, amit beszélnek – egyfajta brutális sziget-ben – csak nyomokban hasonlít arra a japánra, amit én tanultam. Persze az este előrehaladtával – értsd: rohamosan közelítettünk a tizenkettedik körhöz – már-már megértettem a szavak felét, de a legjobb poénokat Jo árulta el másnap. Például amikor Man-csan éjszaka kiment aludni a csónakjára, mert az olyan jó nyáron. (Ez még valamikor “akkor történt, amikor még nem járták a tengert motoros hajók”, ami azért nyilván enyhe túlzás.) Aztán reggel arra ébredt, hogy elsodródott és sehol se látja a szigetet. Nekem csak annyi maradt ki a történetből, hogy szegény meztelenül kezdett szárazföldet keresgélni.

Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy nekem még nincs a párom mellett szeretőm. Elvégre az én koromban, ugye… Amikor kiderül, hogy Jo nem a feleségem, azonnal meghívják magukhoz, takarítani. A falu közepén áll Man-csan háza, tele 50-100 éves rozsdás szerszámmal és működésképtelen rádióval, és állítása szerint az elmúlt háromszáz évben senki sem rakott rendet, a felsöprésről nem beszélve. Jo kéreti magát, erre kitalálják, hogy oké, inkább ők jönnek a fedélzetre. Jöjjenek csak, van sörünk elég.

A két halászt még a legfiatalabbak is “csan”-nak nevezik, pedig ez általában a gyerekeknek vagy a nagyon közeli haveroknak jár. Man-csan (eredetileg Mandzsi-szan) reggelente kiáll a kertjébe. Teknőceledelt szór a tóba (mert az is van neki), erre odajön a teknős. Madáreledelt szór a földre, jönnek a verebek. A macskakajára megjelennek a cicák. “A fenébe, csak tudnám, milyen eledelt kellene kiszórnom, hogy végre egy asszony is bejöjjön a kertbe” – kesereg, pedig csak alkoholmentes koktélt fogyaszt.

Nem így Kio-csan, aki tisztelvén az ősi japán hagyományt Heinekent iszik. Nem is akárhogy: Amy mindenkinek ad egy nagy bambuszpoharat. Ebbe kerül a marék jég, majd a tetejére a doboz sör. Így a sör alja sem lesz meleg, sőt. Az egyetlen veszély, hogy véletlenül az egészet emeled a szádhoz, bambuszpoharastól, és a jég az öledbe folyik. Ami forró, párás nyári éjszakán nem feltétlenül hátrány. Kio-csan egyfolytában beszél, én pedig kifejlesztek egy vigyorból, bólogatásból és igenlésből álló kombót, amivel sikeresen helyettesítem a nyelvtudást. A legnagyobb élményem talán az volt, hogy tudtam nevetni egy oszakai tájszólásban elkövetett poénon, sőt, olyan is volt, hogy én mondtam valami vicceset (vagy legalábbis úgy emlékszem, hogy az volt, akkorra már szinte mindenen röhögtünk).

Egyébként a nyelvtanon túl sokszor a kulturális különbségek nagyobb akadályt jelentenek (na most aztán újat mondtam): Paul például addig ecsetelte, hogy itt az emberek csak úgy, kérdezés nélkül elviszik egymás autóját, hogy rákérdeztem: hmmm, itt ez a hajó, amin aludni fogunk – hogy is volt azzal a “mindent szabadon kölcsönvehetünk”-kel?, de nem esett le neki, elkezdte még egyszer elmondani a sztorit.