Kalandok Oszakában és máshol

Jó dolog, ha az ember felpakolhatja az internetre az élményeit. Alapvetően humanista beállítottságú volnék, ezért szeretem megkímélni a rokonokat és a barátokat a hosszú, fényképmutogatós beszámolóktól olyan, számomra hallatlanul izgalmas élmények ecsetelésével, mint például “hogyan találtuk meg a Dótonborit két óra keresgélés után” vagy “útitársam ebben a városrészben vesztette el azt a piros öngyújtóját”. Az érdeklődők ebből a leírásból megtudnak minden lényegeset – kivéve az engem kompromittáló néhány tucat történetet -, és nem kell zavarba jönniük előttem, ha néha a Page Down billentyűre taposnak.

Utoljára még az előző évezredben jártam a felkelő nap országában (lásd BNSZÉ). Épp ideje volt hát, hogy 2006 őszén Jo & Ri Oszakába költözzön egy évre és várni kezdjenek, legalábbis epekedve. Nagyszerű időzítéssel az év végi vizsgaidőszak legeslegközepén sikerült a látogatás, ez azonban hősies hozzáállásuknak köszönhetően nem akadályozta meg őket abban, hogy elkísérjenek a legkülönfélébb, orbitálisan magas kultúrát hordozó helyekre, legyen az szusibár, gjózaétterem, kollégiumi házibuli tokajival és túró rudival, vagy homokos tengerpart pálmával, yachttal, tehenes koktélokkal.

0. nap

Semmit sem terveztem el igazán, egyetlen programot leszámítva: szeretném meglátogatni Amy-t a szigeten.

Felméréseim szerint az 50-nél fiatalabb nők túlnyomó többsége nem tud főzni, így elvetettem a kézenfekvő “pirospaprika díszcsomagolásban” ötletet, viszont tudtam, hogy a hölgy nyaranta egy Moooo! nevű bárt üzemeltet, ami tele van tehénmotívummal. Az elutazás előtti napon a nyakamba vettem a kreatív boltokat, aztán meg a plázákat, ajándék marha után kutatva. Nem volt könnyű dolgom: a szuvenírboltokban előbb találsz zsiráf alakú hamutartót, mint plüsstehenet. Amit meg árulnak, az szinte kivétel nélkül Kínából származik, márpedig én hungarikumot szeretnék Ázsiába cipelni. Találtam birkafülű, hátizsákot imitáló változatot; olyat, aminek a farkát kellett emelgetni, hogy kinyissa a száját és világítson a torkából (aztán meg nem értjük, mitől olyan hülye némelyik gyerek), és persze Lego-tehenet. A negyedik boltban végül ráakadtam Bocira (ez lett a neve), aki egy tépőzárral és akasztóval ellátott plüssházban lakik (legalább annyira életszerű, mint a zseblámpás változat), és ha megnyomod a hasát, igazi magyar akcentussal közli, hogy “múúúú”. Ami nem rossz teljesítmény egy Angliában gyártott játéktól.

A legutolsó pillanatban az is kiderült, hogy szállás már nincs a szigeten: az összes (mind a négy) fogadó megtelt, mivel a kérdéses napon tartják a számos nyári Bon fesztivál egyikét. Először egy echte minsukut (hagyományos japán fogadó) szemeltünk ki, ami a szokatlanul gyenge jen árfolyam ellenére is drága volt. A következő opció “Szan csan” fogadója lett volna, kétezerért, húszfős dormitóriumban – szerencsémre ott is elfogyott a hely. A végén Amy felajánlotta, hogy aludjunk egy hajón. Jó.

Elhatároztam, hogy a lányok felét meglepem: csak Ri tudott az érkezésemről, így őrá maradt a szervezés java. Cserébe viszont nem szóltam neki a yachtról, így őt is meglephettem valamivel.

A titoktartás komoly nehézségekbe ütközött: Jo nővére épp akkor látogatott meg, amikor tele volt a szoba repülőjeggyel és bőrönddel. Végül sikeresen megvesztegettem fél tepsire való túrós rétessel.

Alakul a kirándulás: az indulás előtti héten tombol az esős évszak (Rit idézve “térdig ér a víz a járdán” – sebaj, annál rosszabb lesz a mukadéknak és a viperáknak, amik a városban elhelyezett figyelmeztető táblák szerint egész jól bírják az urbánus környezetet), komoly földrengés volt (“alig folyt ki radioaktív víz az ország legnagyobb, kettétört atomerőművéből), Amy blogja szerint pedig a tájfunriadó miatt napokig nem járt komp Siraisira. Nagyszerű, az összes említésre méltó katasztrófát elpuffogtatták, most már legfeljebb a repülőmmel lehet probléma, haha.

Komolyan készülök az útra: másfél éve alig gyakoroltam a japánt, de most egy héten át minden este megnézek egy feliratos filmet, sőt, még a hármas szintű nyelvtant is elővettem (kellett a sikerélmény), és persze a tévében megjelenő összes csupasz nőre ízlésesen elhelyezett szusifalatokat képzelek.

1. nap

Itthon hagyott cimboráim hajnali kettőig tartanak ébren, pedig a gép miatt ötkor kelek. De csak aligéppen: a telefonom bedöglött, még jó, hogy beszerveztem a családot vésztartalék-ébresztőnek. A repülőn elkövetem a kezdő turista klaszikus hibáját: kifilmezek az ablakból, mer’ szép. (Oh, azok a felhők pont olyanok, mint egy rendesebb tejszínhab-kupac egy csésze kávén, legszívesebben kidugnám az ujjam és megkavargatnám őket. Biztos a képen is ilyen lesz… :))

 

Bécstől Amszterdamig ötvenszemélyes Fokkeren utazom, pont a vécé előtt, két turbina között. Ahányszor dobálni kezd a gép, az összes légikisasszony – mintha csak egy távirányítóval bekapcsolnák őket – ugyanabban a másodpercben hallatlanul erőteljesen, mindenki szeme láttára vidám, felhőtlen csevegésbe kezd, hogy lássuk, mennyire normális dolog egy soktonnás vasdarabtól, ha ide-oda potyog a levegőben. Annyira, hogy a mellékhelyiségben eljátszom azt a részt az Airplane-ből, amikor egy szegény utas borotválkozni próbál, de az ide-oda zötyögő gép miatt végül összevissza vagdalja magát. Na én ugyanezt csináltam, csak borotválkozás helyett pisilni próbáltam, a takarítószemélyzet őszinte bánatára pont akkor, amikor a gép ficánkolni kezdett. Választanom kellett: vagy rám fröcsög, vagy más(pontosabban minden)hova.

A gép mellesleg egy egész picit kényelmesebb, mint egy friss afrikai szállítmánnyal teli Amistad. De tényleg csak egy picit.

Amszterdamban az otthon hagyott évszázados kánikularekord ellenére tizennyolc fok van, és persze felhők. Ugyanezt eljátszotta már 2002 nyarán is, amikor kizárólag pólóval és rövidnadrággal indultunk Hollandiába az itthoni rekkenő hőség elől – igaz, akkor 12 fokok voltak. Volt négy órám az átszállásig – ez hajszálpontosan annyi idő, amennyi miatt még épp nem éri meg bemenni a városba (45 perc vonattal), így maradt a könyvesbolt (Terry Pratchett – Darwin’s Watch), egy szelet almás pite (még mindig nem tudnak süteményt készíteni), és két pólós telefon. Ezúttal nagyobb repülőre szállunk, ahol még kényelmetlenebbek az ülések. Sebaj, majd holnap kinyújtom a lábam, elvégre senki sem várhatja egy légitársaságtól, hogy negyedmillió forintért olyan ülésekkel szolgáljon, amiben elfér egy magamfajta óriás, mind a 175 centijével. Mindenesetre elég érdekes volt a kontraszt: egy mínusz ötven fokban Szibéria felett repülő vasdarabon épp a 300-at néztem, amiben ugye mindenről szó esik, csak a cizellált technikai vívmányok békés felhasználásáról nem. Ha már Szibéria: Oroszország le van szarva. Ezt nem politikailag értem, hanem direkt: annyival kényelmesebb volt a budi (és meglepően tiszta is), hogy csodálatos perceket töltöttem az Uráltól keletre, kinyújtott lábbal. Végig a nappal/éjszaka határvonalon repültünk (északról megkerülve az Urált), úgyhogy nagyjából 10 órán keresztül pirkadt.

Harmadik napja nem alszom, gyakorlatilag alig látok, de ahogy ereszkedünk a japán szigetek felett, olyan adrenalinpumpa lép működésbe bennem, hogy órákra megfeledkezem az alvásról.

Kellett nekem amszterdami járattal érkezni: a japán becsekkolás amúgy sem egyszerű (még jó, hogy nem vagyok színesbőrű, lásd később), de ezúttal tényleg kitesznek magukért a vámosok. A falon olyan tacepaók, mintha az USA-ban lennél (“óvakodj a terroristáktól”, “az önök védelmében fokozott ellenőrzéseket tartunk”), a rendőrök arcán olyan szigor, mintha háborúban állnának a turistákkal, és persze olyan kérdőív, amitől az itthoni adatvédelmi biztos sikítófrászt kapna. Az rendben van, hogy írásba kellett adnom, hány jen van nálam, az is rendben van, hogy mindenkit végigszaglásztak egy drogkereső kutyával, de hogy még az ajándék pirospaprikás zacskóimat is végigtapogatták… Vendéglátóm egyetlen gyenge pontja a mák: a bőröndben van egy zacskó darált (az talán kevésbé illegális, Ausztráliában például 50 grammot vehetsz egyszerre, patikában), illetve két rúd mákos bejgli. Ez utóbbitól szabályos kultúrsokkot kap a vámoslány: elismerem, egy süteménytől elég szokatlan, hogy fekete tölteléke van, de ők csak ne szóljanak semmit a babbal rondított édességeik után. A lényeg, hogy leplezetlen undorral tolja félre a világ legfinomabb (még ha a tetején picit meg is repedt) bejglijét.

Végül bevetem a csodafegyvert és az első lehetséges pillanatban elmondom neki, hogy én kérem az Oszaka Gaidai szenszeiéhez (értsd: nagy egyetem nagy emberéhez) jöttem lakni. Azonnal visszaadja az útlevelem és kellemes tartózkodást kíván. De csak miután meggyőződik róla, hogy az orrom alá tolt, színes fotókkal teli drogkatalóguson szereplő termékek közül egyikre sem bólintok.

Ri egy kis állomást, Tengacsaját szemelte ki a Nagy Meglepetés színhelyéül. Ez nagyjából félúton van a lakhelyük és a reptér között, ami oszakai léptékben nekik kettő, nekem egy órás vonatozást jelent. A vonaton máris csaknem elaléltam a gyönyörtől: két idős néni arról beszélgetett, hogy ki mit tesz az onigiribe. Szegény Ri egy picit korán hozta magával áldozatát, úgyhogy mire odaértem, már túl voltak minden elképzelhető időtöltésen, amit a környék biztosítani tudott. Még pacsinkóztak is… Az történt ugyanis, hogy a vonaton az állomásokat jelző felirat még hat megállót jelzett, ráadásul Tengacsaján az volt kiírva, hogy “Nyugat-Tengacsaja”, aztán hirtelen Nanbában találtam magam. Mindegy, a lényeg, hogy Jo tökéletesen reagált: elkerekedett szem, “baszkiiiii” többször, az arra járó japánok bizonyára életre szóló élményt szereztek arról, hogy milyen érzelmesek a gajdzsinok. Én is ;). Fura, Ri-vel olyan találkozni, mintha egy hete váltunk volna el. Talán mert az elmúlt héten naponta egyeztettünk…

Irány az első italautomata, cafe au lait, már csak nosztalgiából is.A szállásom felé indulunk taxival, de előtte még bolt, kaja-pia vásárlás. Huh, az a sokféle friss gomba! Meg hal, bagóért… Hiába hallottam annyi rosszat róla, Jo tanácsára bevállalok egy happósús estét. A happosu abban különbözik a sörtől, hogy másféle gabonából készül, ezért kisebb adót vetnek ki rá. Minden félelmem ellenére már az első dobozzal is ízlik. Ri ugyanakkor csuhajt kiált (a csúhai olyan, mint nálunk a bacardi breeze vagy hogy hívják, azaz némi tömény szesz, gyümölcslével, szénsavval). Vásároltam nagy darab rántott rákot és egy tenyérnyi makrélát, szintén rántva. Darabját száz forintért… Egész olcsó hely lett Japán. Amíg az esti szusibárra várunk, Jo véletlenül megissza a kávém az erkély-bejglipartin. A szusizásba beszáll szállásadóm – Laci, aki magyart tanít olyan japán lányoknak, akik a pirospaprikáról azt hiszik, hogy kávé, aztán felbátorodva könyékig belenyúlnak az Erős Pistába -, valamint néhány oszakai magyar diák, akiknek sanyarú sorsáról sokmindent elmond a tény, hogy kívülről tudják, melyik menü hányas számú sorában található a majonézes-tonhalas szusi. A szusibárban minden asztalnál van egy érintőképernyő, ahol leadhatod a megrendelésed olyasmikre, amik épp nem futnak a szalagon. Ilyenkor a konyhán felrakják a megrendelt árut, és amikor az asztalhoz ér, sípolni kezd.

Az étteremben található összes gyerek minket bámul. Viszont minden tányér csak száz jenbe (plusz 5% áfa) kerül, azaz egész este alig bírok ezerötszáz forintot legyömöszölni a torkomon, pedig nagyon finom. Fura, hogy mi mindenbe tesznek ősi japán hozzávalót: majonézt. A tonhalsaláta hagymával, makiban lett a kedvencem. Hazafelé menet hatan megállunk egy kereszteződésben és beszélgetni kezdünk. Feltűnik egy rendőr, aki egy ideig vizslatja a velünk lévő biciklit, nagyjából egy elefánt kifinomultságával titokban leolvassa róla az azonosítót, majd konspiratív hangon rádiózik a központba, oda-odasandítva a fél tucat gajdzsinra. Ekkor már mindenki rajta röhögött, persze csak magyarul. Mivel a bicikli nem bizonyult lopottnak, kitalálja, hogy elálljuk a néptelen utcát (!) és feloszlatja a tömegünket annak ellenére, hogy egyikünk még azt is tudja, mi japánul a “tajték”. Hiába, ha terrorveszély, akkor terrorveszély.

A kemény mag – azaz mindenki, a két lányt kivéve – tovább iszik Lacinál. Kiderül, hogy Japánban angol nyelvű egyetemen is lehet tanulni (Gyuri), meg hogy azért egyszerű a japán nyelvvizsga, mert az ember rendesen felsorolva megkapja azt az alig tizenkétezer szót, amiből készülni kell (Gergő).

Éjjel hazatelefonáltam – még mindig hihetetlenül bonyolult, meg sem próbáltam megjegyezni a begépelendő kódokat, inkább Lacira bíztam. Negyedszerre sikerült (“lehet, hogy túl gyorsan tárcsáztam”, na hiszen).

Este tenyérnyi fekete lepkék adnak bemutatót a terasz előtt: akkorák, hogy külön vezérlősík van a szárnyuk végén.

Holnap Rié vagyok, ő ébreszt reggel (a két lány beosztott, mármint hogy melyik nap melyikük pátyolgat).