Megjelent a Szaku #25!

Visszatérés a Jaszukuni szentélyhez

Ezúttal a Jaszukuni szentély elé kalan­do­zott, a második világháború befejezésének hat­va­na­dik évfordulóján. A daloskönyvek be­ké­szítve, az e
gyenruhák kivasalva – a Kapitány ké­pes beszámolót tart Ja­pán mi­li­ta­rista múlt­já­nak leghíresebb jelké­pé­rõl.
Mindenféle korú és múltú ember meg­ta­lál­ha­tó köztük. Fittyet hányva a könyörtelenül tû­zõ nyári napra, csak jönnek – ezerszám –
augusztus 15-én, a háború befejezésének év­for­du­lóján.
Az árnyas helyeken háborús történeteket cse­ré­lõ egykori katonák – teljes harci fel­sze­re­lés­ben – magukra vonják az újságírók és turisták fényképezõinek figyelmét. A kör­nye­zõ utcákon jobboldali csoportok cir­kál­nak színes, hangosbeszélõvel fel­sze­relt teherautóikon. Az egyenruhás, kar­sza­lag­ju­kon katonai szimbólumokat és na­ci­ona­lis­ta jelszavakat viselõ férfiak szigorú te­kin­tet­tel pózolnak nekik két, zászlókkal és hangosbeszélõkkel megtámogatott me­ne­te­lés között. A környéket ellepték azok az öl­tönyös-kosztümös családok, melyek be sze­ret­né­nek lépni a sintó kapukon, így le­ró­va tiszteletüket az elesett rokonok iránt. És itt van még a rendõrség is, fenntartani a ren­det.

Doki Doki School Hours
(Sensei no Ojikan)

Suzuki Mika 148 cm magas, egész meg­je­le­nése olyan, mint egy 12 éves gyereké. Csak­hogy Suzuki Mika 27 éves, középiskolai tanár­nõ és osztályfõnök! Kissé lökött osztályának így aztán nehezére esik komolyan venni a ta­nár­nõt, aki viselkedésében is legalább annyira gye­re­kes, mint kinézetében. Körülbelül eny-nyi is a történet ebben a humoros, fárasztó, és aranyos anime sorozatban, melynek él­vez­he­tõ­sé­gét mindenképpen a sokféle vicces ka­rak­ter és a helyzetkomikum adja.
A karakterek egytõl-egyig ütõdöttek és sze­ret­nivalóak.

Hasznos tárgyak dicsérete

• Lemezjátszó játékautó
• Bambuszbillentyûzet
• SkyScout, a csillagász-zsebrobot
• Csendes hegedû
• PDA-val kommunikáló karóra
• Instant terijaki burger

Szamurájok II.

A közemberek számára csak a 16. század után adatott meg a lehetõség, hogy a buke so­ra­iba emelkedjenek örökbefogadás vagy há­zas­ság révén. Ha pedig valaki bejutott, onnantól kezd­ve a kötelesség szigorúan öröklõdött. Min­den buke családba született gyermek kö­te­le­zõen busi lett, egyetlen menekülési le­he­tõségük az volt, ha szerzetesnek álltak. Még a lányoknak is meg kellett tanulniuk meg­vé­deni magukat, fegyverük a hajlított élû alabárd, a naginata volt. Emellett a tõrrel is kiválóan bántak, és mindig maguknál tar­tot­tak egyet, hogy szükség esetén nyaki fõ ütõ­e­rük elvágásával öngyilkosok lehessenek.
A fiúk hat-hét éves koruktól kezdve tanul­tak lovagolni, íjászni, vívni. Ez egy ünnepélyes szer­tartással, a páncél elsõ felöltésével (joroi-ki-zome) indult. A következõ ekkora fon­tossággal bíró szertartáson úgy tizenöt vagy tizenhat évesen kellett átesniük: egy tel­jes éjszakát át kellett virrasztaniuk egy budd­hista szentélyben (ennek a közemberek közt is volt megfelelõje), a busi fiúk ezután szá­mí­tot­tak teljes jogú felnõttnek, s általában ez­u­tán feketítették be elõször fogaikat.