Kamakura

Múlt vasárnap Kamakurába mentünk. Kamakura egy Tokiótól körülbelül egy órányi távolságra lévő város, ami a 12-13. században Japán fővárosa volt. Emiatt itt található az ország néhány leglenyűgözőbb sintó szentélye és buddhista temploma. Reggel érkeztünk a Kita (észak) Kamakura állomásra egy már akkor (nagyrészt japán) turistákkal teli vonattal. Az Engaku-dzsi templomot néztük meg először. Kamakura öt nagy zen temploma közül ez a leghatalmasabb – tudtuk meg, miközben a 17 altemplom között sétáltunk.

 

Japánról azt szokták gondolni, hogy az egy meglehetősen zsúfolt hely. Lehet, hogy mégsem ez a benyomás alakul ki bennünk Tokióról: összességében nem gondolom, hogy zsúfoltság tekintetben különbözne bármelyik másik nagyvárostól. Ugyanakkor az mégis lenyűgöző, hogy Tokió olyan, mintha sosem akarna véget érni. Úton Kamakura felé a vonattal elhaladtunk jó pár helység és város mellett (többek között Jokohama mellett is), de teljesen lehetetlennek tűnt eldönteni, hogy hol végződik az egyik település és hol kezdődik a másik. Mintha egyetlen óriási város lenne az egész. Ennek fényében még érdekesebb, hogy amikor az ember megérkezik Kamakurába és látja a templomokat a hegy tetején és az erdő mélyén, akkor a tér olyan tágasnak tűnik a turisták tömege ellenére is, hogy a hely így is nyugalmat áraszt.

 

 

Még nyugalmasabb, békésebb hangulata van a Tókei-dzsinek, a néhány méterrel távolabb lévő, jóval kisebb és csendesebb templomnak. Ez a templom egykor apácazárda volt és van egy különlegessége: a 19. századig ha egy nő el akart válni, akkor annak az volt a legegyszerűbb módja, hogy eltöltött három évet ebben a templomban.

A Tókei-dzsi után az öt nagy templom közül egy másik, a Jocsi-dzsi mellett haladtunk el. Ez a templom jelöli a nagy Buddha-túraút kezdetét, ami egy egyórás gyalogtúra alatt átvezet a hegyen és egy 14 méteres Buddha-szobornál végződik.

Már maga a túraút is kifejezetten kellemes hangulatú. A fák által körülölelt út népszerű minden életkorban: láthatunk itt a szüleik előtt szaladó kisgyerekeket és bottal járó idősebb embereket egyaránt. Az út egy ponton különösen szép: egyszer csak a fák közül előtűnik az alattunk fekvő város és az óceán. Annál is inkább érdemes megtenni a túrautat, mert a végén vár minket a Daibucu (nagy Buddha) szobra, ami a turisták sokasága ellenére is lenyűgözi az embert, ahogy mintha letekintene a lába elé helyezett, áldozatként felajánlott gyümölcsökre.

 

Forrás: Chipango (2008. október 19.)

További cikkek a szerzőtől a Szakun