Indul a blog – Jo megint Japánban!

Öt éve telt el azóta, hogy megkaptam a japán szakos egyetemistáknak kiírt japán állami ösztöndíjat, és most ismét itt vagyok. Akkor Oszakában egy évet töltöttem (az akkori élményekről írt blogomat lásd itt a Szaku fórumán), ez alkalommal egy Tokió környéki városban leszek fél évig. Akkor bohó egyetemistaként kerültem ki, most „komoly” (khm…majd meglátjuk) tanárként.

 

Hogy is kerültem ide? (Avagy hasznos infók japántanárok számára)

Ez a program a Japán Alapítvány tanári továbbképzése olyan japánnyelv-oktatók részére, akik 1-3 éve tanítanak japán nyelvet valamilyen intézményben. Minden évben december elején van a jelentkezési határidő, és a következő évben szeptember közepétől március elejéig tart a program. Magyarországról minden évben egy ember juthat ki így Japánba.

A tavalyelőtti és tavalyi ösztöndíjas is jóbarátom, és mindketten csak jókat meséltek róla, így én is jelentkeztem.

Március végén derült ki az eredmény, május végéig kellett mindenféle dokumentumot (elfogadó nyilatkozatot, orvosi igazolást, mindenféle kérdőívet) visszaküldeni, augusztus legelején jöttek a vízumhoz szükséges papírok és a pontos menetrend a félévről, augusztus közepén pedig a repülőjegy e-ticket formájában (vízumot csak ez utóbbival lehet intézni, de öt nap alatt készen van.)

 

Szóval szeptember 12-én 12:30-kor indultam Budapestről, 16:00-kor érkeztem Helsinkibe (ottani idő szerint, ami plusz egy óra, vagyis csak 2.5 órás volt az út) és japán idő szerint 13-án reggel, kb. 9 és fél óra út után a Narita reptérre.

A hosszabb úton a világ legnagyobb repülőgépével, az Airbus A380-nal jöttünk – hát nem voltam elájulva tőle. Attól, hogy a legnagyobb repülő, a helyek rajta nem nagyobbak és nem is kényelmesebbek. Mint más repülőgépeken is, ezen is be van építve egy képernyő az előtted ülő utas székének a hátuljába, és azon filmeket lehet nézni (elég bőséges a választék) meg lehet követni, hogy merre jár a gép. Ám nálunk bejelentették, hogy sajnos nem működnek a beépített tévék (9.5 óra az út!).

Mellettem egy nagyon jófej japán lány ült, ugyanaz, aki Helsinkiben a becsekkolásra várakozásnál is leült mellém (hányan is férnek fel egy Airbus-ra? ötszázan? nyolcszázan?). Rengeteget beszélgettünk, annyira egy hullámhosszra kerültünk, hogy ebédnél már elcserélgettük a kajákat, aztán felvetettem, hogy a laptopomon nézhetünk japán doramát (sorozatot), ha van kedve (köszi N.!:) ), és nagyon megörült neki. Én egy rész után elálmosodtam, ő addig nézte, míg lemerítette a gépem. Aztán aludtunk egy kört, hajnal 3 felé megjavult a tévé. Az útlevélkezeléskor is megvárt (külföldiektől ujjlenyomatot vesznek és fényképet is készítenek róluk, ezért lassabb a sor), meg emailcímet cseréltünk, és kiderült, hogy a harmadik megállóra lakik tőlem. Már be is jelölt Facebook-on:).

 

A Japán Alapítványtól kijött egy hölgy a reptérre, egyből a kijáratnál várt táblával, és azt mondta: „ott van egy hosszú fekete hajú lány fehér ingben piros táskával meg egy másik, na ők is erre a programra jöttek, ha gondolom, ismerkedjek meg velük.” Így is tettem. Két tökjófej malajziai lány, azóta is együtt lógunk. Míg befutott az indonéziaiak repülője, vettem egy reptéri boltban dugóátalakítót (Japánban is kétvillás a dugó, mint nálunk, de nem hengeres alakú). A laptopnak elég, ha csak a dugót alakítod át, a többi elektromos dolognak (pl. hajszárító, borotva) kell egy rendes áramátalakító is, anélkül általában tönkremennek. Dugóalakítót a százjenes boltban is lehet kapni (100 jenértJ), áramátalakítót csak nagyobb elektronikai üzletekben (drágábban).

Amikor mindenki összegyűlt (20 délkelet-ázsiai meg én), a reptér kijáratától három lépésre beálltunk a buszmegállóba és hamarosan jött értünk a saját buszunk. Az idegenvezető hölgy nem vitte túlzásba a vezetést: a kétórás út alatt megmutatta Disneylandet balra, szólt, amikor beléptünk Tokió megyébe (a Narita reptér, ahova érkeztem, Csiba megyében van), és rámutatott még a Sky Tree-re, az új Tokyo Towerre jobbra. Gondolom azért minimalizálta a szöveget, mert zavarban volt, hogy mégis mennyit értünk a japánjából. Biztos, ami biztos, az öt mondatból néhányat angolul is elmondott.

A Japán Alapítvány Japán Nyelvi Központjába érve betoltuk az előtérbe a csomagjainkat kiskocsin, kaptunk egy-egy mappát szobakulccsal, az esti menzához kajajegyet (vagyis inkább kajabérletet) meg némi eligazítást, aztán utunkra lettünk eresztve – persze mindenki útja a szobájához vezetett.

Kíváncsiak vagytok, milyen a japán menzakaja? Holnap innentől folytatom!