Jé, itt senki sem fosztogat! – Japán a földrengés után

Az emberek szerte a világon elcsodálkoztak azon, hogy az országot nemrég sújtó földrengés és cunami után a túlélők nem kezdtek el tömegesen fosztogatni. Sokan még most sem értik, hogy a japánok miért nem raboltak ki és el mindent, ami hozzáférhetővé vált a katasztrófa után.

Az emberek a Japánban történteket nyilvánvalóan a világ más tájain bekövetkező természeti csapásokkal hasonlítják össze, ahol viszont az emberek rablásba kezdtek. És nem csak élelmiszert vagy az életben maradáshoz szükséges dolgokat lopták, hanem plazmaképernyős tévéket és más hasonló „létfontosságú” háztartási készülékeket is.

A fosztogatás hihetőnek tűnő oka lehet a pánik, a kapzsiság, és hogy mindenki más is lop. A lopás lett a norma, az elvárt viselkedésmód.

Valaki azt vetette fel, hogy a japánok azért nem fosztogatnak, mert annál sokkal jobban bíznak a kormányukban, hogy majd gondoskodik róluk a krízis idején. Hm. Nem hinném.

Mások azt mondták, hogy ez a „wa”-mentalitás része: a csoport jólléte az egyén érdekei elé helyeződik. Hmmm.

Megint mások azzal álltak elő, hogy ez valahogy kapcsolódik ahhoz a jelenséghez, ahogy a japánok visszaszolgáltatják az elveszett tárgyakat a tulajdonosaiknak – ugyanis Japánban az elhagyott dolgok szinte mindig visszakerülnek a tulajdonosokhoz, még a pénztárcák, esernyők és a készpénz is. Ehhez hozzátenném azért, hogy Japánban ösztönzik is, hogy az emberek leadják a talált tárgyakat – ha senki sem jelentkezik az adott tárgyért, akkor a megtaláló legálisan megtarthatja. Így az ember egyszerre érezheti magát hősnek, és emellett esélye van arra is, hogy a leadott dolog jogos tulajdonosává váljon. Amikor egyszer leadtam egy pénztárcát, az illetékes rendőr mondta, hogy jutalomra leszek jogosult, ha a tulajdonos előkerül. Sajnos a tulajdonos egy gimnazista volt, akinek egyébként sem volt semmi pénze a pénztárcájában. Csak az órai levelezés darabjai és lányok telefonszámai.

Szeretnék az eddigieknél egy sokkal korrektebb, bár politikailag inkorrekt választ adni arra, hogy a japánok miért nem fosztogatnak össznépileg: ez pedig az integritás.

A Japánba dolgozni jövő külföldiek, akik legalább egy évet töltenek itt, gyakran tapasztalják, hogy udvariasabb emberként hagyják el az országot, amikor hazatérnek. Külföldiként megtanulja itt az ember, hogy bizonyos dolgokat, amik otthon elfogadottak, itt egyszerűen nem tolerálnak. A piti lopások (ki lopta el a kertből a műanyag kertitörpémet?!), a bolti eladók sértegetése, a haragot jelző összeráncolt szemöldök, összeszorított ajkak és a dohogó horkantások itt egyszerűen elfogadhatatlanok.

Így míg például az Egyesült Államokban egy mérges kertitörpetolvaj normálisnak számíthat, Japánban az ilyen embereket önzőnek és tisztességtelennek tartják. És most komolyan, nem azért nem kapjuk fel a dolgokat csak úgy, mert nincsenek leláncolva… Amint az ember megtanulja a társadalomnak ezeket a szabályait, már nagyon könnyű úgy alakítania a viselkedését, hogy megfeleljen azoknak.

Két melléknév ugrik be azonnal, ha jellemeznem kell a japánokat: udvariasak és harmonikusak. Ami viszont elgondolkodtat: ha az ember nem udvarias és harmonikus, akkor milyen?

Míg Japán kollektivista, csoportalapú társadalom, az Egyesült Államokban szeretünk úgy beszélni magunkról, mint akik az egyénre, az individuumra összpontosítunk. A társadalmunk a elsősorban kognitív készségeket tanít nekünk: mérd fel és értékeld ki a helyzetet, aztán döntsd el, hogy fosztogass vagy ne (néha még olyan kifogásokkal is tudjuk döntésünk helyességét igazolni, mint hogy „Ha én nem viszem el, valaki más úgyis el fogja”). A japánok viszont felmérik, majd értékelik a helyzetet – és mégsem fosztogatnak. Az oka pedig: „Ez a tárgy nem az enyém, hanem a bolt tulajdonosáé.” Ez önzetlenség, amiről utálom belátni, de az amerikaiakat jellemző önzőség ellentéte. (Szipogás.)

Van egy egyszerű módja annak, hogy meglásd a gondolkodásmódod hibáit, ha esetleg kíváncsi lennél rájuk. Csak annyit kell tenned, hogy átalakítod a gondolkodásodat nagyjából ugyanúgy, mintha a szobádat rendeznéd át. Például egyszer találkoztam egy mérges, elkeseredett turistával, aki épp akkor jött ki a postáról.

– Miért van az – kérdezte, – hogy Japánban a vonatok olyan hihetetlenül pontosak, de nem bírnak egy hatékony postai rendszert kiépíteni?

Ha mentálisan áttolsz egy heverőt a szoba egyik végéből a másikba és kicseréled azt a kutya kiságyával, akkor azt mondhatod erre, hogy:

– Miért van az, hogy otthon a posta annyira hatékony, de a vonatok meg folyton késnek?

Vajon a „wa” jelenléte az, ami visszatartja a japánokat a fosztogatástól, vagy pedig az individualitás hatalma az, ami megengedi a nyugatiaknak, hogy fosztogassanak? Az „önzés” az a szó, amin el kéne gondolkodnia a társadalmaknak.

Nem a japánoké az egyetlen becsületes társadalom a világon. Kérdezd csak meg a szüleidet vagy a nagyszüleidet, és biztos, hogy elmondják, hogy régen hogy volt, amikor több tisztelet, kevesebb bűnözés és semmi közúti agresszió sem volt a társadalomban. De míg mi szépen lassan elvesztettük az integritásunkat, a japánok nem veszítették el a sajátjukat.

Bár az egyénekre fókuszáló társadalom is lehet jó társadalom, de krízishelyzetben csak remélni lehet, hogy az emberek inkább önzetlenek lesznek, mint hogy önzőek és egoisták.

Amy Chavez