Isten hozott Tejországban

Van valami marhaság a levegőben. Hokkaidón vagyok és mindenfelé csak farmokat látok, de sehol egy állat. Ahogy elnézem, a legtöbb gazda havat termeszt, mert semmi mást nem látni.

Hokkaidót már 25 éve Hokkaidó Tejországként ismerik. Ez a vidék látja el Japánt tejtermékkel, itt termelik a legtöbb tejet és sajtot is. Ez azért van, mert Hokkaidó nagy, akárcsak a tehenek. A teheneknek élettérre van szüksége.

Ennek eredményeképp a legtöbb japán tehén Hokkaidóra költözött, ahol istállóikat arra használják, hogy dekorációs elemként szolgáljanak a tejesdobozokot és a reklámokban. Hokkaidót járva számos sajtgyárral és jégkrémgyártó üzemmel találkoztam.

Még egy „tejgyárral” is a Takahasi farmon, ahol fagyit, joghurtot, pudingot, sőt, még „mú-mú sütit” is árultak. Először a Niseko Walker című japán magazinban olvastam a Takahasi farmról. A cikk kétoldalas közeli fotót mutatott be két bombázóról – egy svájci barnáról és egy holsteinről. A pár bámulatosan nézett ki.

Úgyhogy a Takahasi farm felé vettem az irányt és megálltam a tejgyárnál egy fagyira. A boltban lévő szórólapon ismét a két gyönyörűség, a barna svájci és a fekete-fehér holstein köszönt rám. A pénztároshoz fordultam – határozottan marhaság lebegett a levegőben, amely a boltban található tejtermékekért felelős. Amikor szóba hoztam, a nő az ablakon keresztül egy távoli gazdaságra mutatott, és közölte, hogy szívesen látják az érdeklődőket.

Alig szálltam ki a kocsiból, az összes tehén máris odatódult, hogy engem köszönsön. Lehet, hogy a pólómon lévő tehénminta okozta, mindenesetre megtisztelőnek éreztem, hogy ennyire érdeklődnek irántam.

Bemutatkoztam és elmondtam nekik, hogy a tehenek munkakörülményeire vagyok kiváncsi. Nincs sok túlórájuk? Rendesen megfizetik? Ilyesmiket.

Múztak.

A tulajdonos, Takahasi Majumi egy közeli házból jött elő, hogy megnézze, mi ez a múzás. Bemutatkoztam, mire a hölgy kedvesen felkínálta, hogy végigvezet és válaszol a kérdéseimre.

A legfontosabb kérdéssel kezdtem: vajon a hokkaidói tehenek tájszólásban múznak?

– Nem tudom, de a svájci barnának határozottan más a múja – felelte. Mélyebb, érdesebb mú.

Ahogy beléptünk a tehénistállóba, számtalan múval köszöntöttek: kicsivel, naggyal, méllyel, sőt, még borjúmúval is. A tehenek szép sorban álldogáltak és szalmát meg zabot emésztettek.

– Most van az ebédszünet – magyarázza Takahasi asszony. – Pár órára kint voltak a szabadban, most pedig esznek és pihennek, mielőtt újra kihajtjuk őket. – Ésszerű munkaterhelésnek tűnik.

Télidőben a tehenek csupán két-három órát töltenek a szabadban. Ezzel a rengeteg hóval persze érthető, miért nem lehet őket kint hagyni. Pár órán belül teljesen beleolvadnának a tájba, és a gulye helyett mindössze néhány vicces alakú hókupac maradna.

A szálláson és az étkezéseken túl milyen különleges bánásmód jár az itteni marháknak? Hallgathatnak zenét? Megmasszírozzák őket?

– Néha megmasszírozom őket a kefével. Nem hinném, hogy szeretnék a zenét – világosít fel Takahasi néni.

Horkolnak alvás közben a tehenek?

– Még sosem hallottam – mondja, miközben a heverésző svájci barna felé sétálunk. A joghurtos kartonokon ő a modell.

A svájci barna igazi gyönyörűség volt. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ha kicserélnék a fülében a műanyag azonosítót egy pár csilingelő fülbevalóra, úgy nézne ki, mint egy tehén. Akarom mondani szépség.

A régi időkben a teheneket a mintázatuk alapján regisztrálták. Minden tehén foltjait gondosan lerajzolták. Ma már fülbe tűzött cédulát használnak.

Takahasi asszony ezután a tehénszexről és a szaporodásról kezdett mesélni. Erről majd a következő héten mesélek.

Amy Chavez