Honnan tudhatod, hogy vidéken vagy?

Amy ezúttal arról ír, hogy milyen a vidéki élet Japánban, és ha kételkednél, hogy most épp vidéken vagy-e, kisegít, hogy meg tudd állapítani.

Okajama prefektúrát a japánok inakának, vagyis vidéknek nevezik. Amikor először jöttem Japánba, hogy az egyik itteni egyetemen tanítsak, a tanítványaim, akik a környék kisvárosaiból származtak, úgy mutatkoztak be, hogy ők vidékiek – és ehhez úgy nevettek, mintha ez lenne a legviccesebb dolog a világon. Nálam a vidékhez mindig kellemes képek társultak: gyönyörű hegyek, zöld fű és tehenek. De az az érzésem, hogy az inaka Japánban inkább valami olyasmit jelent, mint Mucsaröcsöge vagy Bivalyborzalmas, azaz valami Isten háta mögötti, elég népszerűtlen helyet jelöl. 

 

Ugyanilyen zavaró az is, hogy az inaka definíciójába a japánoknál beleférnek az autópályák, a magas épületek és a nagy forgalom. Nem ugyanaz a kép tehát, mint ami például egy amerikai kisvárosról eszünkbe jut. De vajon még az is vidékinek számít itt, aki egy többemeletes házat emel a rizsföldje közepére? Következzék néhány jel, ami arra mutat, hogy tényleg az igazi vidéken élsz Japánban.

1. A „kumitori” napját minden hónapban kötelességtudóan bejelölöd a naptárban.

Ha nem tudod, hogy mit jelent a kumotori, akkor biztos, hogy nem vagy tősgyökeres vidéki. A kumitori egy igazi esemény: két melegítőnadrágos fickó jön a házhoz két hatalmas, ormótlan csővel, amivel kiszippantják a pottyantós vécé tartalmát. Aztán narancssárga utalvánnyal fizetsz nekik a „kibocsátásod” függvényében. Félreértés ne essék, a naptárba nem azért kell beírni a kumitori napját, hogy emlékeztesd magad, hogy ki kell pucolni a vécét (azt akkor is látod, ha belenézel a vécébe), hanem hogy arra emlékeztessen, hogy senkit se hívj meg magadhoz arra a napra. Meghalnának a szagtól. És a személyes bűzeit különben is mindenki tartsa meg magának.

2. A szomszédaid előbb tudják, hogy mit fogsz csinálni, mint te.

Ezeknek a vidéki népeknek valami hihetetlen érzékük van arra, hogy előre tudják, hogy mi fog történni. Biztos amiatt a sok ácsorgás és minden alapos megfigyelése és megfontolása miatt van. A vidéki emberek órákig tudnak ugyanazon a dolgon gondolkodni, mielőtt tennének valamit vele kapcsolatban. Szóval általában rengeteg időt töltenek azzal is, hogy mi lesz a te következő lépésed. Úgyhogy jobb, ha mindjárt eszerint is jársz el.

3. A leggyakoribb halálok az udvariasság.

Vidéken folyton túletetve, túlajándékozva és a végletekig lekötelezve érzem magam. A vidéki emberek annyira tradicionálisak, olyan rendíthetetlenül udvariasak és barátságosak, hogy meggyőződésem szerint ez is végez velük – meghalnak végkimerülésben. Az ember tudja, hogy képtelen lenne viszonozni azt a rengeteg szívességet, amit kapott, akárhogy is próbálja, és végül valószínűleg belehal a lelkiismeret-furdalásba.

4. Az ismerősök bejelentés nélkül beugranak vasárnap, és aztán egész nap maradnak.

Nagyon is jól tudom, hogy minden vasárnap reggel ki kell takarítanom az egész házat, elő kell készítenem egy kis kávét és sütit, mert biztos, hogy valaki be fog nézni. De nemrég egyszer mégis előfordult, hogy elővigyázatlan voltam: éppen hogy visszatértem az Egyesült Államokból, és még nem egészen rázódtam bele a japán kerékvágásba – a testem már Japánban volt, de az agyam még az Államokban. Szóval békésen heverésztem a tehenes pizsamámban egy Nacume Szószeki regényt olvasva, és közben még el is bóbiskoltam. Mélyen el voltam merülve az időeltolódás miatti átállás megemésztésében, kicsordult a nyál a szám szélén, és horkoltam is. De egyszer csak valami zűrzavar támadt a genkanban (előszobában).

– Amy!

– Egy pillanat – üvöltöttem, felugorván a díványról. Sikerült magamra rántanom egy farmert, még gyorsan fel tudtam húzni egy flanelinget a pizsamafelsőmre, és szaladtam megnézni, hogy ki van az előszobámban. A Nakagavák voltak, a házam előző tulajdonosai.

– Hódzsira (buddhista szertartás a halottak lelkéért) jöttünk vissza a szigetre – mondták. Időnként vissza szoktak jönni ehhez hasonló szertartásokra.

Gyorsan átálltam japán működésmódra, odaadtam nekik a vendégpapucsokat és elkezdtem szabadkozni:

– Elnézést, hogy ilyen kicsi és jelentéktelen a házam! – panaszkodtam. – Már jó régi és …

Hoppá! Vajon akkor is elvárják az embertől, hogy ilyeneket mondjon, amikor a vendégei történetesen a ház előző tulajdonosai?

Körülbelül egy órával később kihozták az obentót (ételdoboz) és elkezdtek ebédet csinálni hármunknak. Aztán a férj elment a hódzsira („Kölcsönkérhetem az autódat, Amy?”), a feleség meg velem maradt. Ahogy a férj elment, az egyik japán étteremtulaj ugrott be a lányával. Ittunk egy kis kávét és ettünk néhány sütit (megint). Aztán a lelkész jött, bekopogott az ablakon, de ahogy meglátta, hogy milyen sokan vagyunk odabent, inkább úgy döntött, hogy majd később visszanéz. Délután háromkor, amikor végre mindenki elment, észrevettem, hogy a pizsamafelsőm tehénfoltjai végig kikandikáltak a flanelingem alól. Sebaj, túléltem egy újabb igazi vidéki vasárnapot.

Amy Chavez