Hogyan utazzunk a sinkanszenen 2.

Hogyan utazzunk a sinkanszenen (közös orrlyuk és repülő gyümölcs) II.

Pár hete írtam már arról, hogyan kell utazni a sinkanszenen. Ahogy több olvasóm rámutatott, kifeeljtettem sok fontos szempontot.

Paul Clark nevű olvasóm például csodálkozik, hogyan hagyhattam ki azt, amikor a vonat bezúdul egy alagútba és közben olyan hang hallatszik, hogy “vuuumm! vuuumm!”. Nem, Paul, ez nem a tetőn utazó és az alagút pereme által eltalált csavargók testének puffanása, ahogy leverődnek az alagút tetejére, hanem a szélé, ahogy oda-vissza rángatja a kocsikat, amikor megváltoznak a nyomásviszonyok – a vonat ilyenkor  éppen úgy csinál, mint amikor a játékvonatot rángattad előre-hátra, mielőtt kisiklott szegény. De ne tessék aggódni: a sinkanszen egyedülálló biztonsági rekordot tart, feltéve, hogy nem vesszük figyelembe azt az esetet, amikor a mozdonyvezető nyolc percre elszunyókált. Még ha nem is vesszük figyelembe, hogy ez a munkahely túl kényelmes ahhoz képest, hogy hánnyal is megy a vonat, remélem, a derék sofőr nem táplál túlzott reményeket saját autóversenyzői pályafutásáról.

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a sinkanszen által gerjesztett szelet befoghatnánk valamilyen erőműbe. Használhatnánk például arra, hogy segítsünk a vasútállomások lépcsőin araszoló idős hölgyeknek, hogy egy picit gyorsabban közlekedjenek a biciklijükkel…

Mike Bay olvasóm arról érdeklődött, hogy az óránként háromszázzal rohanó vonaton fogyasztott o-bentót tekinthetjük-e gyorsételnek. Meg hogy ha a vonat hirtelen lefékez, akkor megtelik-e a fülke repülő szusival, pálcikák által átdöfött utasokkal, és a fülke falán megjelenő tempura motívumokkal…

Igen. Az étel, természetes aerodinamikájának hála igen veszélyes lehet 200 km/óra feletti sebességnél. Aztán ott van a repülő barackok veszélye. Tudod, a legelső o-bentóm, amit a sinkanszenen kaptam, egy barack alakú műanyag dobozban volt. (Ilyenkor teszik fel a táplálkozástudomány-szakértők a kezüket, magukban a mesterséges gyümölcspótlókról motyogva.) Amikor levettem a fedőt, szinte hanyattlökött a kiráamló szag. Mivel a legtöbb o-bentó tartalmaz némi halat, kinyitni egy ilyen csomagot a kocsiban egyet jelent azzal, mintha elkiáltanád magad:

– Hölgyeim és uraim! Engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek az o-bentóm!

Egyszerűen képtelenség elkerülni, hogy a kocsi valamennyi utasával megosszam ételem illatait.

Vajon miért van az o-bentónak ilyen erős szaga? Ez a hal nyilván órák óta e dobozkában lakik, és valószínűleg már félúton jár a komposzttá válás felé. Adjuk hozzá a sokkolóan rózsaszínű gyömbér illatát, nomeg a mindenhonnét előkukucskáló műfüvet és máris csodálkozhatunk, vajon miért nem adtak az ebédhez rögtön egy pár kertészkesztyűt. Most gondold az egészhez hozzá azt, ahogy a barackforma doboz átrepül a levegőn és a becsapódáskor még fel is robban.

Bob Nash olvasóm hozzáteszi: “Eszedbe ne jusson arról álmodni, hogy nagyobb ünnepek alkalmával helyjegyet kapunk az utolsó pillanatban.  A munkaszüneti napokkal egybekötött ünnepek előtt napokkal eladják az összes helyjegyet. És nincs annál megalázóbb, mint kifizetni többszáz eurót a jegyre, hogy aztán állva utazd végig a vonalat, megosztva a rád jutó 30×30 centis járólapot fél tucat útitárssal. Azért van némi remény: ahogy manapság a gazdaság áll, remélhetőleg megjelennek majd a jegyüzérek.

Bob arra is figyelmeztet, nehogy megpróbáljuk bedugni a jegyünket az automatába a kijáratnál. “Biztos lehetsz abban, hogy a rossz jegyet dugod be, mivel nem tudod majd kiválasztani a rengeteg papír közül a varázslatos sinkanszen-fecnit.” Teljesen egyetértek. Ez csak egyike a sinkanszenen történő utazás misztériumainak, a menetrendeken látható különös szimbólumok megfejtésének (vajon melyik lehet a korlátozott expressz jele?) élményével együtt.

Végezetül pedig idézem Glen Kenner olvasómat: “Mindig odaérsz, ahová indultál, de soha nem lesz fogalmad arról, hogyan csináltad.”

 

Amy Chavez