Ez az étel még él!
Hiszed vagy sem – ha levágod a polip egyik karját, újra kinő. Jó, mi?
Szómagyarázat
- hibacsi – parázstartó edény, régen főzésre és a ház melegítésére használták
- oisí – finom
- tatami – szalmamatrac, a japán otthonokban és hagyományos fogadókban, vendéglőkben használják. Tatamira csak levett cipővel szabad lépni. Talán emiatt nem hord senki lábbelit a hagyományos japán otthonokban. Ha a vendéglő is tatamis, akkor a földön ülve kell majd fogyasztanod egy alacsony asztalról.
- szasimi – nyers hal, néha a csontvázát is tálalják (érintetlen farokkal és fejjel).
- tempura – sült zöldség vagy hal. Igaz, hogy olajban sütik, mégsem olyan zsíros, mint mondjuk a rántott csirke. A falatokat egy különleges tésztába bundázzák, ami lemezessé válik a sütés során.
- gajdzsin – idegen, külföldi
A nap mondása:
„Tako va, oisí deszu.” – A polip finom.
Ez az étel még él! – Addig edd meg, amíg még él és rugdos.
Miután lehorgonyoztuk jachtunkat Manabe kikötőjében, három japán barátommal elindultunk a vendéglő felé. Ahogy közeledtünk a fogadó felé, látom, hogy a pincérnő kinn az udvaron egy rákra vadászik és próbálja egy lakkozott edénykébe helyezni. Meglehetősen elegáns mód a grillezőbe szállításhoz, nem? Végül aztán bekísértek bennünk az étterembe, elsétáltunk a halastartály mellett, ami a helyiség közepén volt felállítva, fel egy lépcsőn, egy tatamis különszobába.
Kicsit később megjelent a pincérnő egy másik nagy, alacsony lakkozott edénnyel. Várjunk csak egy percet! Hiszen ez ugyanaz az edény, élő rákokkal a belsejében! A hölgy az asztal közepére helyezte az edényt. A rákokat a hátukra fordították, így csak dühösen kalimpáltak a sekély vízben. Mi a rákot kell ezekkel tennem? – gondoltam, egy hibacsit keresgélve tekintetemmel. Én bolond – hiszen ezeket élve kell megenni, miközben még rugdosnak!
Egyik barátom habozás nélkül megragadott egy rákot, ügyesen letépte a fejét, a másik kezével a lábait és a farkát, majd bekapta a testét és oisít kiáltott. A kiáltás felébresztette másik barátom, aki ugyanígy tett, bár neki kicsit tovább tartott, amíg a rángatózó testet eltávolította a fejről. Mindenki engem bámult:
– Nem próbálod ki?
Aztán jött a ráktempura. Miközben a sült rákot falatoztam, az élők a asztal közepén ugrándoztak az edényből. Ha valaki keresztbefektetett volna egy pálcikát az edényen, az egész meglehetősen hasonlított volna egy magasugró-döntőre a héjas állatok olimpiáján.
Aztán meghozták a polipot – élve, a tálból kikandikáló lábakkal. A lábakat apró darabkákra vágták – úgy öt centisekre -, de mindengyik saját életet látszott élni. Két japán barátom beleásta magát a lábbal telt edénybe és pálcikájukkal vadászva oisít kiáltoztak.
Megint mindenki engem bámult:
– Nem próbálod ki?
Egy ideig a polipot néztem. Végtére is szeme nincs, feje se nagyon, nincs farka sem, csupán egy lába. Megragatdam egy lábdarabkát, ami még a pálcikám szorításában is ide-oda tekergett. Mély levegőt vettem, behunytam szemem és a számba pakoltam, egyetlen dolgora koncentrálva: halálra kell rágnom!
Ami ezután történt, arra nem voltam felkészülve: a láb hozzátapadt a szájpadlásomhoz! Megpróbáltam kiköpni, de a polipláb kis tapadókorongjai erősen a szájpadlásomra ragadtak. Csupán egyet tehettem: rágtam. És rágtam. És rágtam. Egészen az utolsó korongig. Végül sikerült lenyelnem a pépessé rágott állatot. Amikor meghozták a szasimit, már nem tudtam nem gondolni arra, hogy itt dolgozik a világ leglustább szakácsa.
A halat az érintetlen fejével és farkával tálalták, a szasimi szeletkék mellette feküdtek reszelt jégcsapretken. Nem sokkal rá a pincérnő elvitte a fejet és a farkat, amit később a levesben láttunk viszont.
Amikor kijöttünk az étteremből, még mindig éhes voltam, de nem voltam egészen elégedetlen saját gajdzsin teljesítményemmel. Tudod, a harmadik japán barátunk, aki velünk volt egyáltalán semmit sem bírt megenni!