Ez a harc lesz a végső? (3.)

A kérdés nem volt váratlan, Stringer a legjobb tudása szerint felelt. A Sony Pictures filmjének, a Da Vinci kód sikerét idézve azzal érvelt, hogy a Sony újbóli felemelkedés előtt áll. A Da Vinci kódnak azonban nem lesz komolyabb hatása a vállalat alapjaira, mint a korábbi Pókember vagy a Bravia. A Bravia ma már arra az LCD technológiára épít, amelyet korábban a Sony évekig elutasított – amíg nem lépett partnerségre koreai ősriválisával, a Samsunggal. A jelek tehát biztatóak, de nem garantálják a Sony visszatérését.

Stringer új mantrája az “egyesül Sony”. Ez olyasmit jelent, hogy a cég a digitális világba lép és elfelejti antik módszereit, melyek gúzsba kötik a hálózati gondolkodást. De leginkább arra utal, hogy a Sony egyetlen egységként működjék. A Blu-ray az első olyan produktum, melyet a teljes stáb hozott létre, nemcsak a Playstation csapat segített bele, hanem a film- és zenerészleg munkatársai is.

Ez lesz az első tesz az új elmélet számára, amely igazolhatja azokat a dollármilliárokatamit a Sony arra költött, hogy belépjen a szórakoztató elektronika piacára a 80-as években. Úgy vélik, hogy a Betamax-VHS háborút is megnyerte volna, ha “elegendő tartalmat szolgáltat hozzá”.

A Sonynak voltak jó hajrá-pillanatai a múltban – talán túl sok is. Az “egyesült Sony” előtt ott volt az “átalakulás 60”, amely 20 000 munkahelyet szüntettek meg, hogy visszatérhessen a vállalat egészsége a 60. évfordulóra. Azelőtt volt a “szimfónia”, amely arra hivatott, hogy a különböző divíziókat ugyanabban a kórusban szólaltassa meg. A megatermékek azonban, melyekkel a Sony előrukkolt – az Airboard hordozható tv/böngésző vagy a PS3 -, nem egy meglévő igényt elégítenek ki, ahogy a walkman tette, ehelyett minden elképzelhető és eddig nem létező igényt próbálnak kielégíteni. Ahogy a műszaki adatlapot nézzük, egyre inkább kialakul bennünk az az érzés, hogy nem a fogyasztók kielégítésére szolgálnak, hanem arra, hogy túlszárnyalják a Microsoft termékeket. Az ember ezeket látván vágyakozni kezd a ninteno Wii konzoljára, amelynek csupán egyetlen előnye van: jó játszani vele.

A Wii olyan termék, amit a Sony a legszebb napjaiban fejleszthetett volna ki. Senkit sem próbál túlszárnyalni a grafika minőségében vagy a számítási kapacitással – őszintén szólva eléggé hátul kullog ezen a területen. A csökkenő videojáték-piacot látva Japánban annak ellenére, hogy a két nagy rivális a harmadik helyre könyökölte őket, a Nintendo képes volt valami frissel, valami újjal előállni. A vállalat elnöke, Ivata Szatoru és Mijamoto Sigeru játéktervező mérnök összedugták a fejüket és előálltak egy giroszkópos irányítóval, ami úgy néz ki, mint egy tv távirányítója. A Wii a számítógépes játékot tornaórává változtatja, ahogy a kontrollerrel hadonászunk a szobában – egész izgalmas, pláne, ha egy kardozós játékkal nyomulsz. A kemény játékos-mag nem spórol a dicsérő jelzőkkel, amikor kipróbálja.

Mindezek hatására az ember elgondolkodik azon, hogy az egyesült vállalat a helyes irány-e. Harminc év alatt a Sony egy profitot termelő, szórakoztató elektronikát áruló vállalatból – évi másfélmilliárd dolláros forgalommal – egy veszélyesen bizonytalan, elektronikával-szórakoztatással-pénzügyi finanszírozással foglalkozó, negyvenszer akkora behemóttá vált. A Sony Electronics-nak arra van szüksége, hogy beszivárogjon a hálóra kötött világba, de valóban szüksége van-e egy hollywoodi stúdióra és egy globális zeneóriásra a Microsoft elleni kampányhoz? Feltehetően nem. Csupán klassz, századunkhoz illő termékek kellenek.

A síró részvényesnek igaza volt: hozzátok vissza a hatalmas Sony-t, legyetek szívesek. Ez nem azt jelenti, hogy rettentő nagynak, megalomániásnak kell lennie – azt jelenti, hogy legyen a Sony ismét érdekes. És az isten szerelmére, hagyják abba a nappaliban folyó háborút – kivéve azt a képernyőn folyó harcot, amit a barátainkkal vívhatunk.

A Wired cikke nyomán