Egy hikikomori vallomása

Terasawa Masako (31) évek óta a lakása négy fala közt élt. A Sumikai-nak foglalta össze életét, érzéseit és hogy hogyan vált hikikomorivá.

Hikikomori – a japán láthatatlanok

Masako alábbiakban leírt sorsa sok fiataléra hasonlít Japánban és az egész világon, akiket az élet kihívásai és a követelmények összeroppantani látszanak és ezért az elszigeteltséget választják.

A hikikomori szó jelentése: visszahúzódó, elzárkózó. A hivatalos definíció szerint az számít hikikomorinak, aki hat vagy több hónapon keresztül megszakít minden kapcsolatot a társadalommal és elszigetelve a szobájában él.

Pontos adatokat nehéz találni: a források és a meghatározások is különböző eredményeket adnak. Kormányzati felmérés szerint 2015-ben több, mint 540.000 fő hikikomori volt Japánban. A szám kétségkívül magasabb, hiszen ez a felmérés csak a 15-39 év közöttieket tartja hikikomorinak, az idősebbek tehát nem szerepelnek. A félmillió fő 30 százaléka több, mint 7 éve él csak a szobájában.

Az okok: kudarc iránti félelem, szégyen, mobbing, traumatikus élmények, teljesítménykényszer. A hosszú munkaidő és teljesítési kényszer a japán munkapiac jellegzetessége. Sokakat ez rémít el.

Ráadásul a munka világába belépő fiataloknak szinte csak egy esélyük van: az egyetem utolsó fél évét a tanulmányok mellett munkakereséssel töltik. Ha ez nem sikerül, ha az egyetemi diploma megszerzése utáni április elsején nem állnak munkába, a következő évben máris sokkal kisebb esélyük van a frissdiplomások között. Tehát akinek elsőre nem sikerül, az „lekéste a csatlakozást”.

Akinek sikerül, az sem bízhat többé abban, hogy biztos helye van: a japánok egyharmada nem „rendes” alkalmazottként dolgozik, hanem közvetített vagy részmunkaidős munkaerőként – társadalmi biztosítás, felmondásvédelem és karrierlehetőség nélkül. Nem csoda, hogy egyre kevesebb fiatal alapít családot és vállal gyereket.

Egy hikikomori vallomása

„Reggel 9 óra, amikor csengetés ébreszt. Megrettenve összegubózok a takaró alatt. Még kétszer csengetnek, aztán csend. Rossz érzés fog el. Valószínűleg a közüzemi díjbehajtó. Hónapok óta nem fizetem a tévészámlámat és nem válaszoltam egy felszólításra sem. Újból csenget. Ezúttal a lakásajtómon. A fejemre húzom a takarót és hallgatózok. Már kétszer jött a behajtó és mindkétszer a takaró alatt lapítottam, mint most.

Terasawa san, otthon van?

A lakásajtón keresztül egy mély férfihangot hallok. „Terasawa san, otthon van? Az NHK tévédíjat jöttem beszedni.” Visszafojtom a lélegzetem és reménykedem, hogy elmegy. De kitartó. Többször hangosan kopog az ajtómon. Egy kis idő múlva úgy tűnik, feladja, hallom, hogy valaki a lépcsőházban kimegy a házból. Bár hullafáradt vagyok, alvásra gondolni sem tudok. A szívem hevesen ver: mi lesz, ha visszajön és észreveszi, hogy itthon vagyok? Mit szólnak a szomszédok, ha kiderül, hogy nem fizetem a tévészámlámat? A lakásajtóhoz osonok és kikukucskálok. A folyosó üres. Fellélegzek és megyek fürdeni. Ma megúsztam, de a díjbeszedő vissza fog jönni, és vele együtt a problémák. Kifizetetlen számlák, figyelmeztetések, felszólítások és szégyen. Elhatározom, hogy holnap kinyitom a bontatlan leveleket, amiket az NHK küldött.

 

A szüleim nem tudhatják meg, mi van velem. Bár a díjakat a tőlük kapott kölcsönből valószínűleg ki tudom fizetni, de a tévészámla a legkisebb probléma, aminek elintézését hónapok óta húzom. Valamikor megkétszereződnek a felszólítások és büntetések és visszatérnek vele a szüleim szemrehányásai: „Hogy tudsz harminc évesen még mindig úgy viselkedni, mint egy gyerek? Mások a te korodban dolgoznak, házasodnak, gyermeket szülnek és a saját lábukon állnak. Mi lett belőled? És hogyan magyarázzuk el a barátainknak? Mikor nősz fel végre?” Három éve visszhangoznak a szüleim szavai a fejemben. A fejcsóválásuk, a kétségbeesett pillantásuk és a miattam érzett szégyenük. Mindketten nagyon bíztak a jövőmben.

Tiszteletreméltó szülők

Apám elismert orvos. A környékünkön nyitott egy háziorvosi rendelőt és nagyon szeretett, tisztelt ember. Főleg az idősebbek szeretnek hozzá járni. Anyám gazdaságot tanult és egy reklámügynökségnél dolgozott. Amikor megszülettem, háztartásbeli lett, aki példásan nevelte három gyermekét. A környékünkön őt is tisztelik.

Noha Tokióban élünk, az Ikebukuro állomás közelében, Ocukában, olyan, mint egy kisváros. Mindenki ismeri a szomszédokat, a számos kis éttermet, a fodrászokat. Amikor elkezdtem a mérnöki tanulmányaimat egy híres egyetemen, és anyám a felvételi vizsgámmal büszkélkedett a szomszédoknak, mindenki azt mondta, „de okos lány! Biztos nagyon jó jövője lesz!”

A tanulmányaim kezdetén fél évet külföldön tanultam, Németországban, a Hamburgi Egyetemen.  A német szaktársaim szabad élete arra inspirált, hogy a visszatérés után kivegyek egy szabad félévet. Kisegítő munkát vállaltam egy bárban és teljes gőzzel élveztem az életet. A visszatérésem az egyetemre egyre távolabb került.

Miért kellene a standardot követnem?

Nem tartottam be a határidőket, nem válaszoltam az utánkérdezésekre és alkoholba fojtottam a rossz lelkiismeretemet. Olyan egyszerű lett volna befejezni a tanulmányaimat, hiszen mindig jó tanuló voltam! De elnyomtam ezeket a gondolatokat. Miért kellene a hagyományos, átlagos utat követnem? Élni szeretnék, embereket megismerni, bulizni és élvezni a szabadságomat. Van itt elég ember, akik szorgalmasan tanulnak, később egy tipikus japán irodában dolgoznak és holtan fordulnak le a székről a sok túlmunka miatt. „Azért dolgozz, hogy élhess, ne azért élj, hogy dolgozz!” – ezek voltak a német barátaim szavai, amikor a japán és német munkakultúráról beszéltünk. Tisztában kellett volna lennem azzal, hogy ezt a mottót Japánban nem lehet megvalósítani.

„Ha több szabadságot szeretnél, miért nem tanulsz egy külföldi egyetemen? Fizetném a költségeidet” – ajánlotta apám, de már hiányzott belőlem a mersz, ismét külföldön újrakezdeni.

Az áttáncolt éjszakákat, a csoportos randikat és bevásárlótúrákat választottam, bár ezekből is egyre kevesebb lett. A legtöbb barátom állást és párt keresett, nem volt idejük szórakozni.

Alapkérdések a randikon

A csoportos randikon sok férfi ferde szemmel nézett rám, amikor az életstílusomról hallottak. „Nincs célod az életben? Mi az álmod és hogyan akarod megvalósítani, ha semmilyen végzettséged nincs?” – Ekkor kezdett az önbecsülésem megroppanni. Már én sem tartottam magamat olyan lenyűgözőnek, mint korábban gondoltam. Az átbulizott éjszakák és az alkohol kezdett nyomokat hagyni az arcomon és pár kilót fel is szedtem. Hamarosan már tükörbe sem tudtam nézni, annyira zavart az arcbőröm és a hájam. Innentől nem jártam többet csoportos randira. Azt gondoltam, majd ha lefogytam, folytatom a randizást.

A 28. szülinapomon kaptam egy meghívót a tízéves érettségi találkozóra. A barátnőm, Mari, alig tudta kivárni az időpontot, olyan izgatott volt, hogy újra találkozik az osztály. Én visszautasítottam a meghívást. Mit gondolnának rólam a régi barátaim? „Semmit nem ért el az életében. Mindjárt harminc és még mindig a gazdag apja tartja el.” Ezt nem tudtam volna elviselni. Mari nem értett volna meg, így egyszerűen nem fogadtam a hívásait és híreit. A többi barátnőmmel is így tettem.

Mit mondhattam volna nekik? Hazudhattam volna, de látták volna, hogy nem stimmel valami. Már 15 kg túlsúlyom volt és rosszul éreztem magam a bőrömben. Máshogy kezdtem nézni az emberekre. Elemeztem a ruháikat, kiegészítőiket és csodáltam karcsú alakjukat. Biztos van állásuk, pasijuk és személyi edzőjük.

Én meg kövér, ronda és haszontalan vagyok. Az önbizalomhiány egyre inkább magányba taszított. Nem reagáltam a szüleim megkeresésére és a barátaimnak azt írtam, sokat dolgozok, ezért nem tudunk találkozni.

Egyszer apám kifakadt: „Oly sok éven át támogattunk, és nézd meg, mi lett belőled. Eldobtad a jövődet és csalódást okoztál nekünk. Szégyellem magam a barátaim és betegeim előtt, akik állandóan azt kérdezik, hol dolgozol és van-e már férjed. Miattad vagyok köznevetség tárgya. Fel kell végre nőnöd és rendbehozni az életed.”

Anyám azt javasolta, vegyek ki egy kis lakást Shimokitazawában. Akkor a saját lábamra állnék, elszakadnék a szülői háztól és remélhetőleg rendbejönne az életem. Mivel nem volt bevételem, a szüleim kölcsönt ajánlottak fel, amit hálásan elfogadtam. Addig fizetik a lakbérem és a fix költségeimet, amíg nem találok munkát.

De az élet Simokitában nem hozta a várt változásokat – ellenkezőleg.

Senki nem ébresztett reggelente, senki nem emlékeztetett a kötelezettségeimre és a szüleim fizették a megélhetési költségeimet. Nem találtam állást, senki nem akar az én korombelit felvenni. Olcsóbb éttermekbe jártam enni, de az emberek ott is ferde szemmel néztek rám: „Ez a nő kövér és lusta. Miért enne itt egyedül ebben az időpontban, mikor mindenki dolgozik?” Így egyre jobban visszahúzódtam, minden kapcsolatot megszakítottam az emberekkel és napokon keresztül ki sem mozdultam az ágyból. Többé nem mentem éttermekbe enni. Túl nagy volt a félelmem, hogy kívülállónak vagy vesztesnek tartanak.

Félelem attól, hogy vesztesnek tartanak

Az elmúlt két évet a lakásom négy fala között töltöttem. Napközben sokat alszok, éjszakánként pedig sorozatokat nézek, internetezek és mangát olvasok. Tudom, hogy problémám van és hogy elvesztettem a társadalmi valósággal a kapcsolatot, de blokkol a félelem, hogy nem tudok megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Amint behunyom a szemem, a szüleimet és barátaimat látom: „te vesztes!” Bár még senki nem mondta ezt és tudom, hogy csak aggódnak miattam, szégyellem magam, ezért nem állok oda eléjük és beszélek a problémáimról. Túl büszke is vagyok ahhoz, hogy segítséget kérjek. Jódarabig eltartott, mire realizáltam, hogy „hikikomori”-vá váltam.

Minden kapcsolatot a külvilággal elkerülni

A hikikomorikat „láthatatlanoknak” is nevezik, mert részben éveken keresztül bezárkóznak a szobájukba és elkerülnek minden kapcsolatot a külvilággal.

Ahogy én is, a többiek is tudják, hogy nem lehet így továbbélni. Azért tudom, mert egy ideje beszélgetek más hikikomorikkal. Véletlenül találtam az interneten egy fórumot hozzám hasonló sorsú emberekkel. A többi hasonló emberrel jelentősen könnyebb a helyzetemről beszélni. Beszélünk az okokról, véleményekről és annak a módjáról, hogyan lehet ebből a helyzetből kiszabadulni. Ez reményt ad, hogy talán egy nap ismét minden jóra fordul.

De hogyan működhetne, ha már az élet legapróbb dolgain is elbukok? Ha már egy közüzemi díjat nem fizetek be és nem nyitom ki a leveleimet? Tombol bennem a félelem, hogy többé nem találom meg a helyem ebben a társadalomban. Van egyáltalán reális esélyem egy biztos jövőre, munkabeli sikerre, ha lekéstem a csatlakozást?

Ezek a kérdések kínoznak minden éjszaka. Most beszélek első alkalommal róla. Bár nehezemre esik a helyzetemről írni, jó, hogy anonim maradhatok és mégis kiírhatom a lelkemből az aggodalmakat. Ki tudja, mi fog segíteni és milyen utat fogok bejárni. Egy biztos: nem akarok egyedül meghalni, és nem akarom, hogy csak azért találják meg a holttestem, mert már a szomszédok is érzik a bűzt. Csak ez ad elég erőt, hogy lépésről lépésre kijöjjek az elszigeteltségemből. Hogy sikerülni fog-e, a jövő kérdése.

Forrás: Sumikai

Vélemény, hozzászólás?