Császár

Hogy a japánok mennyire komolyan veszik az illemtudást és általában az elõírásokat, arra igen szomorú példa Taisó császár esete. A modern Japán történelmének elsõ császára a híres Meidzsi császár volt, aki a róla elnevezett restaurációs folyamattal az országot szinte egyik pillanatról a másikra modern nagyhatalommá változtatta (Japán talán az egyetlen, nem nyugati ország, amely képes volt legyõzni egy teljes európai hadsereget, illetve flottát az 1904-­1905-­ös orosz-­japán háború során ­ – szegény oroszok áthajóztak a világ szinte összes tengerén, megkerülve Európát, Afrikát és Ázsiát, csak hogy néhány óra alatt szétverjék õket a bennszülöttek).

A harmadik császár Sóva, vagy ismertebb nevén Hirohito volt. Hirohito 1926­tól egészen 1989-­ig uralkodott. Õ volt az a császár, aki kinyilvánította: nem isten, mindössze egy földi halandó. Meidzsi és Hirohito között uralkodott Taisó (avagy Josihito) császár. Róla meglepõen keveset tudunk (elõdjével és utódjával ellentétben még születésnapja sem nemzeti ünnep) ­ nem csak mi, a külvilág, hanem maguk a japánok is. Taisó császár életét nemcsak elõdjének hírneve árnyékolta be (mindig nehéz egy rendkívüli apa gyermekének lenni), hanem a róla keringõ rosszindulatú pletykák is. A szóbeszéd szerint Taisó császár mentális betegségben szenvedett, magyarul és kevésbé fennkölt megfogalmazásban õrült volt.

Korabeli beszámolók alapján a következõ elképesztõ esetekrõl tudunk:

A császár 1902-­ben Gunma prefektúrát látogatta meg. Leszállva a vonatról ügyet sem vetett az õt fogadni készülõ delegációra, egy riksát fogadott és arra ment, amerre kedve támadt. A helyi hatóságok azonnal körözvényt adtak ki a Sinano Meinicsi Sinbunban, amelyben figyelmeztették a lakosságot, hogy megfelelõen viselkedjenek, ha esetleg a császár jönne szembe az utcán, ugyanis Josihito többször a kijelölt útvonaltól eltérõ helyeken is megfordult.

A döbbenetes skandallum tovább nõtt az út során, amikor Naganó­ban egy általános iskolát kellett meglá­togatnia, aztán pe­dig a fiúk által láto­gatott középiskola következett vol­na. Josihito a­zonban ismét eltért a meg­beszélt terv­tõl, és a helyi lányiskola felé vette útját. Mielõtt odaért volna (ó, mily borzalom) újra gondolt egyet és egy ösvényre vitette magát a riksával, amely a néptelen rizsföldek között kígyózott.

Niigatában szép csendben lelépett a prefektúrán a tiszteletére rendezett gyûlésrõl. Amikor felfedezték, hogy eltûnt, az emberek pánikba esve rohantak megkeresni õt. Amikor a prefektúra kormányzója és a rendõrfõnök végre rátalált, csak annyit kérdezett tõlük:

– ­ Ugyan mit aggódtok? Én döntöttem úgy, hogy elmegyek anélkül, hogy bárkinek is szólnék.

A császár többször arra vetemedett, hogy emberi hangon szólt régi iskolatársaihoz, volt eset, hogy elnézést kért valakitõl, amiért feltartotta, ráadásul egyszer egy hadgyakorlat helyett a helyi szoba­boltot látogatta meg. (Mármint egy szoba nevû tésztát árusító boltot.) Annyit érdemes hozzátenni a történethez, hogy akkortájt (1912-­õt írunk) ezek a boltok adtak otthont az örömlányoknak is.

Egy szó mint száz a koronahercegségben meglehetõs szabadságot élvezõ Josihito képtelen volt megszokni az õt császárként gúzsba kötõ szabályokat. Még a koronázási ceremónián is többször felkérte az egybegyûlteket, hogy a szertartás olyan egyszerû legyen, amennyire csak lehetséges.

Egy császár, aki nem viselkedik császárként kudarcra van ítélve ­ – Japánban talán még inkább, mint a világ többi országában. Az udvar egyre több közleményt adott ki arról, hogy a császárnak sajnálatosan kiújult gyermekkori elmebetegsége, s miután többszöri felszólításra sem volt hajlandó átadni helyét Hirohitónak, egy nap egész egyszerûen közölték vele, hogy a birodalmi jelképeket átadták fiának.

Josihito még öt évig élt, de életének errõl az idõszakáról szinte semmit sem tudunk, kivéve azt a néhány hivatalos jelentést, amelyet az udvar adott ki állapotáról. Élete utolsó napjaiban az emberek (ahogy ezt többek között a híres író, Nagai Kofú naplójából is megtudhatjuk) természetesen összegyûltek a palota környékén, hogy jobbulásáért imádkozzanak ­ és hogy tovább terjesszék a császári fenség elmebajáról szóló történeteket.

Tanulság: ha japán császárnak születtél, ne akarj emberi módon viselkedni, mert könnyen belepusztulsz…

 

 Isten?

A második világ­háború egyik ideo­lógiai alappillére a császár isteni szár­mazásába vetett hit volt. Amikor a megszálló csapa­tok arra kényszerí­tették a császárt, hogy változzon kö­zönséges halandó­vá, az nem csupán befolyásának csök­kentését szolgálta, hanem sokkal in­kább illeszkedett abba az intézke­dés­sorozatba, mely során többek közt alkotmányos joggá tették a szabad vallásgya­korlást és megtil­tották az állami pénzek vallási célú felhasználását. Az intézkedések fõ kiváltó oka a sintó egyház háborúban betöltött ­ enyhén szólva vitatható ­ szerepe volt.

 

 

Az eredeti cikk a Szaku #1-ben jelent meg.