Battle Royale – a film

Megetettem a lánylényt. Lekapcsoltam a villanyt, bekészítettem a rágcsálni- és innivalót, kettes számú békés hangulatba ringattuk magunk és felkészültünk egy legalábbis kellemes másfél órára. Elkezdtük nézni a Battle Royale-t. Tíz perc – és egy kisebb alföldi település éves paradicsomtermésének megfelelő mennyiségű ketchup kiömlése – után négyes fokozatú borzadozó hangulatban lemezt cseréltünk és hogy kicsit felvidámodjunk, megnéztük a Hannibal-t.

Image

Új idők köszöntöttek a szigetországra: a diákok elvadultak, már olyan is van, hogy valaki nem megy be órára (gondolom, ez Japánban inkább tartozik a fantasy világába, mint az ehhez képest ultrarealisztikus Godzilla megjelenése a tokiói öbölben), és ha már nem megy be, nincs megállás: a következő lépés az, hogy megkéseli a tanárt. Vadulnak tehát a diákok, a felnőttek pedig sajátos módon reagálnak: ki tudja, miért, de úgy vélik: a helyzet azzal menthető meg leginkább, ha időnként kiraknak egy osztályt egy lakatlan szigetre, és megkérik őket, hogy gyilkolják halomra egymást.

Image

A történetnek akár a végét is elmondhatnám (ne aggódjatok, nem teszem), mert arról az alkotást méltató vagy szidó sajtó is alig beszél. Furcsamód mindenki csak azt emlegeti, hogy milyen sok benne az erőszak. Persze soha nem szánnánk ekkora helyet egy filmre, ha csak attól lenne érdekes, hogy japán és jó véres. Érdemes viszont megnézni, mert a meglehetősen eccerű történet (tudniillik mindenki gyilkol mindenkit, két ölés között mély érzelmi életet élve) hatása alól elég könnyű kiszakadni és jókat mulatni azon, mennyire másképp filmeznek arrafelé.

Mert ugye mit tesz egy ötven körüli tanár, akinek egy őrült diák kést vág a lábába? Hát persze, odasántikál a csaphoz és kezet mos. Mit tesz fél tucat tinilány, akiket mindjárt halomra fognak gyilkolni? Naná, hogy spagettit főznek, és ebéd előtt lemossák az asztalt, takarosan megtálalnak… hogy aztán nemsokára kezdetét vegye a filmtörténeti mérföldkőnek számító jelenet. Amit most nem lövök le, bár az eddigiek alapján talán sejthető, hogy mozivásznon még soha annyi röpködő, letolt térdzoknis, iskolai egyenruhába bújt gyereklány nem ontott ki annyi belet, agyvelőt és vért, mint a BR törvény által kiszemelt harmadik bések. És ugye könnyen belátható, hogy szinte biztosan mi is megkérdeznénk kedves osztálytársunktól, hogy “jól vagy?”, miután a fejébe állítottunk egy kisbaltát.

 

Image

Image

Image

Image

 

Aztán itt van a plázacicákat megszégyenítő bemondó, aki pontosan olyan gesztusokkal magyarázza, hogy milyen lesz, ha felrobban a diákok nyakára csatolt örv, mint amilyennel felénk az inteligencs mosóport árulják. Mert mindenki kap egy ilyen örvet. A modern kor követelményeinek megfelelően a gyilkolászás szabályait szemléltető oktatás keretében ismertetik. Kitano Takeshi – a filmben trükkösen Kitanónak hívják -, a tanár például a robbanó nyakörvet az őt korábban megkéselő, pszichopata benyomást keltő Kuninobun mutatja be.

A célközönség valószínűleg a videojátékokon felnövő nemzedék, ezért a BR tele van RPG vagy kaland játékokból ismerős elemekkel. Például meghal valaki, mire megjelenik egy képernyő, kb. azzal a felirattal, hogy “meghalt 2, maradt 23”. Egy másik alkalommal az egyik vendégdiák (aki önként jelentkezett a játékra) lekaszabol pár fiút, és pont olyan képi környezetben szedi össze a hullák értéktárgyait, mint ahogy az az SSI C-64-es játékai óta hagyományosnak számít. Hadd említsem meg, hogy annakidején Pink Floyd lemezborítókból és számítógépes kalandjátékokból tanultam meg angolul (szótárral), így valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a Föld nevű égitesten, aki előbb tanulta meg Shakespeare nyelvén “csatabuzogány által okozott közepesen súlyos sérülést gyógyító kettes szintű druida varázslat” kifejezést, mint azt, hogy “kérek egy pohár vizet”. Lehet, hogy a készítők is hasonló tanulási módszert vetettek be, de az is lehet, hogy csak muníciót kívántak szolgáltatni “Beszél Ön angolul?” című sorozatunkhoz, mindenesetre az időt angolul írják ki. 12:30-at például úgy, hogy 0:30 PM… Egyébként érdekes lenne belelátni egy átlagjapán fejébe, aki egyrészt lenézi a barbár amerikaiakat, másrészt meg fétist csinál az angol kifejezésekből (Battoro Rojaru).

 

 

Image

Image

Image

Image

 

 

Igen érdekes a film sebessége. Gondolom, sokunk kaparja az arcát kínjában, amikor felismer egy-egy hollywoodi kötelező elemet az amerikai filmekben. Ott van például az a tipikus jelenet, amikor az első és második számú főhős menekül a gonoszok elől. Kettes számú főhős elesik/meghal/lelövik, mire egyes számú főhős megáll, és percekig érzelmes tekintettel idegesíti a nézőt, akik közül mindenki látja már, hogy KSZF menthetetlen, csak ESZF olyan hülye, hogy ott romantikázik, miközben a gonoszak egyre közelednek. Szóval a BR picit felrúgja e klisét, amiért nem győztem hálálkodni. Persze kicsit morbidnak tűnik, amikor negyven liter vér kiöntése után másfél perccel már gőzerővel üvölt egy operaária, mert most sietősen érzelemkedni fogunk. A BR sosem akkor lassít vagy gyorsít, amikor várnánk, és még a Beat Takeshi-filmeknél megszokott előrejelzési módszer (tudniillik ha két ember érzelmes zenekísérettel álmodozik a tengerparton, akkor tudod, hogy fél percen belül fel fognak tolni valaki orrába egy pálcikát, vagy legalábbis kivégzik a szereplők felét) sem válik be.

 

 

Image

Image

Image

Image

 

 

Külön értékeltem, hogy az amerikai filmekben ilyenkor kötelezően megjelenő hisztis szőke nők is teljesen hiányoznak. Talán mert ahhoz, hogy szőke legyél, legalább az egyik nagyszülődnek szőkének kell lennie, és jelen ismereteim szerint a japánok közt aránylag ritka a svéd genotípus.

Említést érdemel még az, hogy a filmet legalább ötször fejezik be – pontosabban kb. ennyiszer látunk szép záróképet, “The end”-es zenét. Felénk a Király visszatérben láttunk ilyet, bár a BR záróképei mind csavarnak egyet a történeten. Amikor pedig Kitano megjelenik az esőben és ernyőt nyom a barátait gyászoló lány kezébe – hát az elég érdekes, kicsit olyan, mint amikor Claire Zachanassian Ill-lel nosztalgiázik Az öreg hölgy látogatásában, miután megkérte a várost, hogy legyen kedves kivégezni. Pedig Dürrenmatt nem is japán…

A történet elején és végén természetesen elejtenek olyan szálakat, amiket csak a törvényszerűen bekövetkező folytatásban lehet kibogozni. Talán kiderült, hogy érdekesnek találtam a filmet, attól viszont óva intenék bárkit is, hogy túlságosan mély jelentéssíkokat keressen benne – a BR csupán másfél óra “szórakozás”, szigorúan 18 éven felülieknek.

HP

Battle Royale

 

(Az eredeti cikk a Szaku #14-ben jelent meg)