Az Addams Family Faktor

Van egy japán barátom, aki szakács. Amikor legutóbb meghívott egy pizzára, őszintén megmondom: görcsbe rándult a gyomrom. A fickó ugyanis szasimi-specialista, ami előrevetíti egy izgő-mozgó pizzafeltét rémképét.

Image

 

Bolygómon, az Egyesült Államokban a pizza biztonságos ételnek számít.

Japánban azonban életveszélyessé vált: errefelé sosem tudni, mit hordanak össze rá. Minden elképzelhető dolog szóba jöhet, beleértve az élő állatokat is…

Az ilyen nem biztonságos ételek közös jellemzője az, amit én az Addams Family Tényezőnek szoktam nevezni. Mondok egy példát: néhány hete az említett szakáccsal üldögéltünk egy asztal körül. Társaságunk épp egy nagy grillezett halat evett. Az asztalon ott fekszik a hal, mi körülötte és pálcikával szedegetünk belőle. És már előre tudom, hogy valaki előbb vagy utóbb beletúr szegény vacsoránk fejébe, hogy kipiszkálja a szemét.

Az illető a művelet közben balszerencsémre félbehagy egy mondatot,

kiesik a ritmusból és az asztalra pottyantja a szemgolyót. Nem is csoda, ha belegondolunk, mennyire kerek és sikamlós. Barátunk zavartalanul felcsippenti a látószervet és folytatja a félbehagyott mondatot, mintha a zselés golyócska az Addams családon kívül is normális ételnek számítana.

A másik alacsony biztonsági fokozatú étel a polip – és a többi tengeri herkentyű, amelyeknél nehézségbe ütközik az állatról kiálló testrészek azonosítása. Nincs semmi problémám a takarosan felszeletelt nyers polipkarokkal a salátám közepén – nekem az élő nyolckarúak okoznak gondot.

Mint amikor szomszédom, Kazuko nyitott rám egy élő polipot mutatva, mondván, hogy a rokonoknak lesz, akik este jönnek látogatóba. Nem csodálkoztam, amiért a polipra esett a választása a sokszemélyes vacsorához. Ezt az állatot nagyra becsülik a japán konyhában: szőröstől-bőröstől fogyasztható. Nincs olyan testrésze, amit eldobnának, vagyis nemcsak a lábakat, hanem a fejet is megeszik. Már ha meg tudják különböztetni a kettőt.

Az állat egy vödörben üldögélt, karjaival (vagy lábaival?) kiváncsian tapogatózva körbe a peremen túli világot. Olyan erősen kapaszkodott a vödörbe, hogy Kazuko nyugodtan vihette volna az egészet a fejénél fogva.

Így is tett… A puhatestű persze nem volt túl boldog, folyton mérgesen nyújtogatta a karját. Kazuko mindannyiszor sót szórt a szemébe, ami visszavonulásra kényszerítette.

Nevess csak a fura japán kaján – de errefelé legalább tudják, mit esznek. Szemgolyót, csápokat, halikrát, minden az, aminek látszik. De mi a helyzet a nyugati ételekkel? Nálunk már semmin sem látszik, milyen volt eredetileg. A csirkével például egész csomó furcsa dolgot művelünk. A legtöbb ételben nehéz lenne megfejteni, melyik részét látod a szárnyasnak. Szerintem ezért ragasztanak rájuk magyarázó cimkéket az áruházakban.

Mert ugye ott vannak azok a népek a Kentucky Fried Chickennél. Állandóan újabb és újabb csirkeötlettel kell előállniuk. Végül már olyanokkal próbálkoztak, mint a Red Hot Chicken vagy a Chicken Twist, mintha ebből rájöhetnénk, mit adnak nekünk. Mert ugye melyik farmon is tenyésztik azt a “forró vagy csípős, vörös” csirkét? És milyen csirke az, amelyik twistelni tud? Mellesleg a nyugatiak máig elpazarolják az értékes csirkefejeket. A szemeket is. Vagy lehet, hogy mégsem. Lehet, hogy exportálják Addamséknek.

Szerintem fel kellene találnunk olyan biztonságos ételeket, melyek áthidalják a nyugati és a japán gasztronómia közti szakadékot. Kezdhetnénk mondjuk egy Jack Daniel’s ízű jégkrémmel.

Nem mondhatnám, hogy örömmel várom barátom pizzáját. Még a végén tele lesz Addams Family Tényezővel, mondjuk bálnaszemmel…

Amy Chavez