Ahol a tömegközlekedés szó új értelmet nyer

Tokióban a világ nagyvárosai között talán példátlan módon sikeresen privatizálták a tömeg­közlekedést. A vonalakat hat regionális társaság­nak adták ki ­ néhány év alatt rendkívül modern, tiszta és megfizethetõ tömegközlekedési hálózat jött létre, amelyet az utas egységes rendszerként lát, tehát nem kell azzal foglalkoznia, hogy mikor melyik társaság vonalán jár. Az 1927 óta üzemelõ metró ráadásul profitot is termel, amire állami közlekedési vállalatok általában nem nagyon képe­sek… Ma több, mint kétszáz kisebb-­nagyobb vasúttársaság üzemel Japánban (egyébként már nálunk is van kettõ)…

 

Image

 

Az európai utas pillanatok alatt pánikba esik, ahogy belép a naritai reptér metróállomására. Az úticélok neve többnyire kandzsikkal van kiírva, a jegyek ára az útvonaltól függ, ráadásul a jegyet nemcsak belépéskor kell érvényesíteni, hanem akkor is, amikor elhagyod a metró­hálózatot. A kijárat automatája csak akkor enged ki, ha a jegyed ára és típusa (rajta van, hol vetted) megfelelõ. Ha nem, nem nyílik ki a kapu. Ez esetben el kell ballagni a legközelebbi fare adjustments automatához, bedugni, és befizetni a különbözetet, amire a gép szerint szükség van.

 Image

 

Ez a rendszer mellesleg szinte lehetetlenné teszi a potyázást, így ellenõrök sincsenek (persze erre valószínûleg amúgy sincs szükség, ismerve az ottaniak mentalitását). A rémületet tovább fokozza, hogy a reptérrõl Tokió felé metrózva az elsõ nagyobb épület, amit meglátsz, egy takaros, fehérre meszelt szélmalom. Csak semmi pánik, ilyenkor fordulj szépen az utasok felé, és ha legtöbbjük keleti szemet hord (ami egyáltalán nem ferde, tegyél csak az elsõ feléd közeledõ japán járókelõ szeme csücskeihez egy szintezõt, majd meglátod!), akkor valószínûleg mégsem az amszterdami Herrengracht partján szippantgatsz egy coffee shop teraszán, hanem csak a hagyományosan gazdag holland­japán kapcsolat egyik jelét láttad elsuhanni a naritai fák között. 

A szabály az szabály: egyszer egy kiotó melletti kis faluban szálltunk le a metró­vasútról, egyedüli utasként. Ezen az állomáson nem volt kiléptetõ automata, ezért a vonat vezetõje (!) kiszállt a fülkébõl, odaszaladt hozzánk és szélesen vigyorogva, többszöri meghajlás után szépen elvette a jegyünket…

Naponta nyolcezer vonat száguldozik Tokióban, gyakran kétpercenként követve egymást. Egyetlen csúszás katasztrofális fennakadást eredményezne, ezért a vonatok másodperces késést sem engedhetnek meg maguknak.

 

Image

 

A legendás zsúfoltsággal csak egyszer találkoztam Tokióban, de az a metró aztán tényleg zsúfolt volt! Nekem muszáj volt bepréselõdni (ment a repülõm), ezért odaálltam a 200%-­osan megtelt kocsi ajtajához. Az emberek meg sem mozdultak. Kínos másodpercek, majd jött a mentõötlet: közöltem a tömeggel, hogy szumimaszen (kb. elnézést), mire már meg is nyílt az ezerfejû és bejutottam mind a két bõröndömmel együtt. Ekkor már nem kapaszkodott senki, mert a tömeg miatt úgysem lehetett eldõlni. Megjegyzem: nem könnyû itthon elképzelni, hogyan bírják ezt a japánok, ám amikor megtapasztalod, hogy itt senki sem büdös/ izzadtságszagú, senki sem ideges és ráadásul fentrõl fújják a friss levegõt, rögtön elviselhetõvé válik az egész. A következõ meglepetés akkor ért, mikor az újabb állomáson további 30-­40 ember szállt be abba a kocsiba, amirõl én azt hittem, máris túl tele van… A túl tele itt azt jelenti, hogy a kocsik 100%-­os kihasználtsággal ­ vagy még több utassal közlekednek. Reggel nyolckor a tokiói Oimacsi és Sinagava állomások között átlagosan 260%-­os a vonatok telítettsége.

A forgalom elképesztõ: a tokiói Sindzsuku állo­máson átlagosan (!) napi 750 ezer utas fordul meg, Tokyo Stationön pedig napi 640 vonat halad át.

A metró külön látványosságai a kis kioszkok. Alig 10-­15m²-­en öt-­hatszáz termék található, az eladók persze mindennek fejbõl tudják az árát, sõt a termékek kombinációinak (mondjuk egy doboz tea és egy újság) is! Ha megéhezel, tucatnyi bentó közül választhatsz.

Annakidején, a Meidzsi restauráció elsõ éveiben amerikai és német szakértõket hívtak, hogy eltanulják tõlük a vasútépítés mesterségét. Ez meglehetõsen jól sikerült, ma az egy fõre jutó vonatozás Japánban mintegy kétszáz utat jelent (évente több, mint huszonkét milliárd utat értékesítenek), míg a hasonló méretû Német­országban csak huszat. Persze ebben az is szere­pet játszhat, hogy a 300 km/órás sebességgel száguldó kényelmes szupervonat némileg kurren­sebb, mint a nem is annyira költõi túlzással fapa­dosnak mondott Celdömölki Személy… A Kiotó-­Tokió közti több, mint félezer kilométeres utat például alig két óra alatt teszi meg ­ ennyi idõ alatt az ember ki sem jut a repülõtérre, nem beszélve a többi maceráról (stewardess, telefon, internet­hozzáférés itt is van ­ igaz, ingyen vodka­narancs nincs). A repülõkkel ellentétben a JR vonalain a toalettben keletkezõ felesleges hulladék nem potyog ki az alatta elsuhanó tájra ­ épp a cikk írásának heteiben szerelik be a kivehetõ dobo­zokat az összes vonatba ­ a sínek környékén lakó derék japánok legnagyobb megelégedésére. Õk reklamáltak ugyanis évtizedek óta ­ nomeg a munkavégzés során nyakonöntött pályamunkások.

 

Image 

 

A háború után egyébként a vonatok wc-­je egy padlóba vágott lyuk volt, amelybõl a kör­nyékbeliek tapasztala­ta szerint a vonat se­bességével matemati­kailag pontosan meg­határozható arányban repült közelebbre vagy messzebbre a ki­bocsátott anyag. A to­kiói olimpia idején je­lent meg az elsõ shin­kansen és vele együtt a dobozos vonat-­wc. Ma a Kelet­Japánban üze­melõ JR East társaság vákuum­wc­ket üzemeltet, olyanokat, amilyenek a repülõn szoktak lenni.

Ha már a shinkansenre tereltem a szót: a kalauz nem jegyzi meg, hogy ki meddig utazik (ezernél több utasról van szó), hanem van nála egy kütyü, amire minden egyes ülés számához odabigyeszti, hogy a rajta ülõ személynek meddig szól a jegye. A takarítás is meglehetõsen szokatlan. Aki a Déli pályaudvar takarítóihoz szokott, az valószínûleg kisebb kultúrsokkot kap, amikor meglátja az állomáson várakozó rózsaszín egyenruhás munkásokat. A peronra festett ajtójeleknél felsorakozva, egy irányba fordulva várják a vonat befutását (az ajtók persze a jeleknél nyílnak ki). Utasok ki, rózsaszín csapat be. A székeket elõreirányba forgatják, összeszedik a szemetet, felmossák a padlót, letörlik az asztalokat, megigazítják a függönyöket ­ pontosan hat perc alatt. A vonat ugyanis tizennégy perc múlva visszaindul…

 

Az eredeti cikk a Szaku #1-ben jelent meg.