Amikor a rovarokat az örök vadászmezőkre kísérik

Ebben a cikkében Amy egy tavalyelőtti ünnepről mesél: Japánban a nyár elején, a nyári napforduló utáni tizenegyedik napon szokás lebonyolítani azt a szertartást, ami védelmet biztosít a termést tönkretevő rovarok ellen. No de mi a helyzet, ha az ember megszereti azt a rovart, amit a szertartás szerint örökre el kéne üldöznie?

Július hetedikén az összes káros rovat elhagyta a szigetünket. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy én magam dobtam ki őket, másik negyven szigetlakó segítségével. Nagyon vártam már ezt a „musi okuri”-nak hívott ünnepet (“a rovarok elküldése”), mert kíváncsi voltam, hogy pontosan hogyan is dobják ki a rovarokat. Én még soha életemben egyetlen bogarat sem rúgtam ki vagy le a szigetről.

A magam módján mindig is hozzájárultam a bogarak megsemmisítéséhez: agyoncsaptam, széttapostam, lefejeztem őket, vagy lefújtam őket rovarirtóval. De ezek nem buddhista megoldások. A buddhisták nem szeretnek semmit sem megölni, még a rovarokat sem, úgyhogy ehelyett egyszerűen csak kitessékelik őket, és remélik, hogy meg tudják győzni őket arról, hogy ne is jöjjenek vissza.

Délelőtt tízkor a buddhista templomban gyülekeztünk. Letérdeltünk a tatamira, szútrákat énekeltünk és az oltáron felállított, fából készült csónakhoz imádkoztunk, ami köré a templomokban más alkalmakkor is látható fényes aranydíszeket tettek.

Amikor vége volt az imáknak, egy férfi felemelte a csónakot, és magasan a feje fölött tartva kivonult vele a kint várakozó tömeghez. Úgy mozgatta a csónakot a levegőben, mintha az éppen a tengeren úszna, és a fodrozódó hullámok között törne előre. Aztán letette a csónakot és két bambuszrúdhoz erősítette, hogy így hordágyszerűen le lehessen szállítani a csónakot a tengerhez.

Aztán megkaptam a rovaromat. Minden résztvevő egy rovarért volt felelős, ami viszont annak a rovarnak az egész nemzetségét képviselte.

Amikor megláttam a saját rovaromat, egy termeszt, örömömben felsikoltottam, hogy „Kawaii!” (= cukii). A bogaram egyszerűen édes volt. A rovarkának (szerintem fiú volt) sárga teste és kék szárnyai voltak – azért, mert a sziget általános iskolájába járó gyerekek rajzolták a rovarokat, és a japán gyerekek csak cuki dolgokat tudnak rajzolni.

A gyerekek rajzait bambuszpálcákhoz erősítettük és így ezeken a transzparenseken csak a rovarcsaládok képviselőit vittük le a tengerhez, nem pedig a mezőn bogarásztunk, hogy megtaláljunk egy-egy igazi példányt, mint ahogy azt ezer éve tették.

Egy ősz hajú, lófarkas férfi egy százlábút kapott, a borbély egy méhecskét, az asztalosnak egy szőrös hernyója, a kőművesnek egy molylepkéje volt. Három picike idős hölgy egy bogár, egy hangya és egy valamilyen felismerhetetlen, de aranyos pacni rajzát vitte.

Mindenki az én termeszem csodájára járt. Ő képviselte a sziget teljes reticulitermes flavipes-populációját! Egész életemben nem volt még felelősségteljesebb feladatom.

Erősen igyekeztem nem megszeretni a cuki kis rovaromat, mert tudtam, hogy a musi-okuri végén majd meg kell válnom tőle.

Gyerekkorom óta szokásom, hogy bármit, amit megkedvelek, azonnal elnevezem valaminek, így természetes módon egyből elkezdtem azon gondolkodni, hogy nem tarthatnám-e meg valahogy Charlie-t. Nem vihetném mégis inkább haza?

Végül is nála megfelelőbb rovart nem is kaphattam volna. A házam úgyis a termeszek egyik híres vendéglője. A sziget minden tájáról érkeznek termesz-vendégek, hogy harapjanak egyet a házamból. Ebben a percben valószínűleg épp az tetőléceket rágcsálják és most állnak neki a gerendákból álló második fogásnak És még nincs is ebédidő.

A menet készen állt az indulásra, és két férfi a vállára vette a bambuszrudakhoz erősített csónakot. Ugyanekkor mi is elindultunk velük Charlie-val hosszú utunkra, a tengerhez. Körbejártuk a szigetet, bejártuk a mezőket és köröztünk a házak között, miközben azt kiabáltuk, hogy „Levélevők, tetőevők, viszlát mindannyiótoknak! Levélevők, tetőevők, viszlát mindannyiótoknak!”

Végül megérkeztünk a tengerpartra, és a mit sem sejtő turisták között vízre tettük a kis rovarcsónakunkat. De meglepetésemre a többiek letépték a pálcáikról a rovarok rajzait, összegyűrték őket, és a papírdarabokat behajigálták a csónakba.

Charlie-ból egy pillanat alatt egy gyűrött papírgalacsin lett!

Ami még inkább meglepett, hogy két nappal később kopogtak az ajtómon, a szakemberek jöttek fenyőszút irtani. És így belegondolva, fenyőszús bogárrajz nem volt egyikünknél sem…

 

Amy Chavez