A vallásszabadság jelentheti a rizskeresztények végét

Évszázadokon át az álhatatosság és az ellenállás jelképe volt – ma már csupán emlék.

Kavaura egy aprócska falu Kumamoto megyében, a hegyek között. Valaha a kakure (rejtőző) keresztények központjának számított azok számára, akik évszázadokon át megtartották hitüket a feudális időkben, amikor Japán elzárkózott a külvilágtól és halálbüntetés terhe mellett betiltotta az Európából érkező vallás gyakorlását.
Ironikus módon a kereszténységre az mérte a legnagyobb csapást, amikor a modernizációs folyamatok során Japánban bevezették a vallásszabadságot.

Amagusza – itt áll az említett falu is – az ibériai tengerészek és hittérítők egyfajta bázisává alakult a 16. században. A vidék termékenynek bizonyult az áttért lelkek tekintetében: a portugál papok gyorsan és alaposan térítettek.

Nagyban segítette őket az a tény, hogy azamaguszai földek távolról sem voltak termékenyek, az élet itt a szokásosnál is keményebb volt. Talán ennek köszönhető az a kétes hírnév is, amelyre Amagusza a modern kor elején tett szert. Ez a környék látta el karajukival – prostituálttal – a világ országaiban élő japán közösségeket.

Nem sokkal az Edo-kor (1603-1868) kezdete után az országot uraló Tokugava család feje törvényen kívül helyezte a kereszténységet. A sógunok attól tartottak, hogy számos más, hittérítők által megosztott és leigázott kultúrához hasonlóan az egyistenhit Japánban is pusztuláshoz és gyarmati sorba süllyedéshez vezet. A kereszténység futótűzként terjedt Kjúsún, a sógunok pedig brutálisan léptek fel ellene. Hiába: a vallás mély gyökeret vert számos helyen és az emberek továbbra is gyakorolták – titokban. Őket ismerjük ma kakure keresztényként.

A tiltás éveiben Amaguszában minden lakosnak évente kétszer át kellett esnie a fumi-e szertartáson, mely során rá kellett taposniuk egy szentképre, így bizonyítva, hogy nem hisznek a kereszténységben. Ennek ellenére a vidék vált a kakure keresztények fő erősségévé. Siro Amagusza is erről kapta a nevét. A fiúról sokan azt hitték, hogy Krisztus reinkarnációja. Később bátor, de reménytelen felkelést vezetett a sógunátus erői ellen.

A nagyjából kétszázötven évig tartó önkéntes elszigetelődés idején a kakure keresztények mindvégig titokban ápolták hitüket. Az idő múlásával azonban hitükbe kezdtek beszivárogni sintó és buddhista elemek, melyeket széles körben gyakoroltak és amelyeket az állam is engedélyezett. A kakure keresztények hite lassan távolodott az eredeti tanoktól: inkább volt önálló hitrendszer, mint kereszténység.

Amikor Meidzsi császár (1868-1912) került hatalomra, megszűnt a kereszténység tiltása. A kakure keresztények két csoportra szakadtak: az egyik visszatért a világ kereszténységéhez, a másik pedig változatlanul ápolta tovább a hagyományos, Japánban kialakult változatot ugyanúgy, ahogy az előző három évszázadban tették.

Amagusza falvai az egyik vagy másik irányzat mellé álltak, lakóik általában azt a változatot részesítették előnyben, amelyet többen vállaltak a környéken. Ugyanakkor az évek múltával a titokban gyakorolt vallás köteléke meglazult. Most, hogy abban hittek, amiben csak akartak, sokan nem foglalkoztak többé a rejtőzködő hívő szerepével.

Furcsa, de a sógunok ideje alatt elszenvedett elnyomás okot adott számos kakure kereszténynek az összefogásra. Amint a vasmarok szorítása enyhülni kezdett, az emberek felhagytak a hittel.

A kakure keresztény kultúra tovább él a közeli helyeken, például Hiradóban, de Amaguszában már a harmincas évek óta megszűnt. Mára csupán néhány feljegyzés maradt, amelyek segítségével megérthetjük, hogyan adták át évszázadokon keresztül szájról szájra a tanokat, na és egy-két szétszórt, gazlepte sírhely a rizsföldek mellett, melyek azóta vannak ilyen szánalmas állapotban, mióta a korábbi földművesek zöldebb legelők után indultak.

A Mainicsi cikke nyomán