A Tóhoku földrengés

Rendszeres olvasóink megnyugtatására közöljük, hogy mindkét Japánban élő külföldi “tudósítónk” jól van: Amy szigete (amit az “Amy világa” című rovatunkból ismerhettek) viszonylag távolabb esik a földrengés epicentrumától, most pedig a Tokió mellett lakó Susan (“Chipango“) beszámolóját olvashatjátok arról, hogy ő hogy élte át a földrengéssorozatot és arról, hogy mennyire szervezetten és nyugodtan reagáltak a japánok a katasztrófahelyzetre ott, ahol ő volt.

 

Még csak most kezdem el felfogni, hogy milyen fokú pusztítás zajlott itt Japánban –szerencsére és furcsa módon komolyabb sérülés vagy veszteség nélkül megúsztam. Amikor a földrengés az egész országban kényszermegállást rendelt el, én épp a Cukuba vonalon tartottam az irodába (őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi okból készültem oda a délután közepén, ez volt az első alkalom, hogy ebben a napszakban mentem oda). Amikor a Minami-Nagarejama és a Nagarejama Central Park megállók között voltunk valahol a metróalagútban, hirtelen működésbe léptek a vészfékek és a szerelvény megállt. Csak ezután kezdett el minden erősen rázkódni. Valamilyen értelemben szerencsések voltunk. Földrengéskor az alagutak a legbiztonságosabb helyeknek számítanak. És a metróban még a fejedre sem eshet semmi.

Az emberek teljesen nyugodtak maradtak. A kocsi nem volt zsúfolt. Senki sem beszélt, eltekintve néhány olyan megjegyzéstől, mint hogy „Ó, földrengés.” Miután a földrengés véget ért, az automata rendszer tájékoztatott minket, hogy a földrengés miatt volt szükség a vészleállásra. Mindenki maradjon a kocsiban és várjon türelemmel. A szeme sem rebbent senkinek se, az emberek folytatták az olvasást vagy aludtak tovább. A számos utórengésen kívül egy órán át semmi sem történt. Fogalmunk sem volt, hogy milyen erős lehetett valójában a földrengés vagy hogy mi történik. Tudtuk persze, hogy mielőtt továbbmehetnénk, meg kell győződniük arról, hogy a metrósínek biztonságosak. Aztán lekapcsolták a metróban az áramot és még egy órát vártunk a sötétben. A metrótársaság emberei gyalog közlekedtek körülöttünk az alagútban, néhányan közülük hangszórókon beszéltek hozzánk.

Két és fél óra után végre kitereltek minket a kocsiból, és a következő állomásig, a Nagarejama Central Park megállóig kellett elsétálnunk, ami talán egy kilométerre lehetett onnan. Minden nagyon nyugodtan és szervezetten zajlott, a földrengés óta egyetlen hangos szót sem lehetett hallani, most pedig libasorban gyalogoltak az emberek a sínek között.

Séta a sínek között a Nagarejama Central Park megálló felé

A Nagarejama Central Park megállónál aztán fogalmunk sem volt, hogy mit csináljunk. Az első rengés óta három óra telt el. A közeli városházára irányítottak minket, mert mást nem lehetett tenni. A városházán meleg teát kaptunk és leültettek minket. Tévéket hoztak, hogy az követhessük a híreket. Hitetlenkedve néztük meg újra és újra a képeket a hatalmas cunamiról, ami bekebelezte a földet, házakat és fákat ragadva magával.

A városházán rekedt utasok a híreket nézik a tévében

Nem volt élelem, de szereztünk zacskós instant tésztát a közeli élelmiszerboltból. Közben a városháza dolgozói alvóhelyet készítettek elő annak a két metrószerelvénnyi embernek, aki ezen az állomáson ragadt. Komoly hibákat találtak a metróvonalon, és nyilvánvaló volt, hogy másnapig nem fog elindulni a szolgáltatás. Szerencsénk volt, hogy mi egy nagyon kicsi városban ragadtunk viszonylag kevés emberrel. Azt hiszem, hogy sok millió ember rekedhetett így távol az otthonától Tokió vonzáskörzetében. Kora délután, a földrengés idején a legtöbb ember biztos, hogy nem otthon volt. Láttuk a hírekben, hogy emberek tömegei ácsorogtak Tokióban, mert nem volt hova menniük. Mi legalább tudtunk aludni a városháza színházában (!). Az ottani dolgozók szőnyegeket terítettek le nekünk a földre és előhozták a katasztrófabiztos csomagolással ellátott jógaszőnyegszerű gumimatracokat és pokrócokat.

Katasztrófabiztos pokrócok

Még magas tápanyagtartalmú kekszek is előkerültek valahonnan, és azt is körbeadogatták. Meg kell mondanom, a katasztrófahelyzetre a vasúttársaság és a városháza is példaértékűen reagált. Minden szükséges eszköz a helyén volt és minden zökkenőmentesen zajlott. És természetesen az a nyugalom is, amivel az emberek a körülöttünk kialakult helyzetet viselték, sokkal tűrhetőbbé tette az egészet. Úgyhogy megpróbáltunk aludni. Valamilyen okból a villanyokat egész éjjelre égve hagyták, ami megnehezítette a dolgot. Ugyanakkor voltak néhányan, akik rendkívül nyugodtan (és hangosan!) aludtak a csoportunkban. Addigra olyan sok utórengés volt már, hogy már rég nem is számoltuk őket. Néhány meglehetősen erős volt, ami még inkább elvette az alvástól a kedvünket.

Japánban van egy riasztórendszer, ami figyelmeztetést küld a mobiltelefonokra a földrengések előtt. De valamiért ez most nem működött jól. Amikor a telefonok kikapcsoltak, mindig csak egy épphogy érezhető rázkódás következett, viszont a rendszer nem figyelmeztetett egyik erős rengés előtt sem. Ettől függetlenül ezek a riasztások elég ijesztőek voltak. Felkeltem egyszer az éjszaka közepén és azt láttam, hogy az ott lévő embereknek körülbelül a fele nem is feküdt le, hanem a székeken gubódzott pokrócokba bugyolálva. A tévében láttam, hogy egy nagy ipartelep lángokban áll.

Néhány órányi alvás után reggel hatkor felkeltettek minket, és elmondták, hogy van élelem, és hogy nem a TX vonalon, amin érkeztünk, hanem a szomszédos Joban vonalon fog újraindulni a közlekedés. Nem tudom, hogy honnan szerezték az élelmiszert, de igazából az a gyanúm, hogy a városháza dolgozói készítették el nekünk odahaza és hozták be nekünk reggelire. Ezek az emberek tényleg példamutatóak. Egész éjjel ébren maradtak, hogy biztosítsák a kényelmünket.

Egy véletlenszerűen összeverődött ötös csoportban indultunk el a szomszédos metróállomásra. Két fiatal japán férfi volt velünk, akik beszéltek egy kicsit angolul is, és egy indiai lány, aki épp az intézetünkben járt vendégségben ezen a héten. A reggeli idő becsapósan szép és tiszta volt. A Nagareyama megállótól még indult is egy szerelvény Mabashiba. De Mabashiban aztán kiderült, hogy a Joban vonalon hibát találtak, és így azon nem állt helyre a közlekedés. Körülbelül egy órát vártunk. Aztán négy, akik Tokióba tartottunk, eldöntöttük, hogy elindulunk gyalog, hogy hátha elcsípünk egy taxit, hogy eljussunk a Kesei vonalig, ami úgy tűnt, hogy járható. Viszonylag hamar le tudtunk inteni egy taxit, de az utak is hihetetlenül zsúfoltak voltak. Ahol mi jártunk, a pusztításnak nem túl sok jelét láttuk. Egy helyen leesett egy nagyobb homlokzat, néhány épületnek meg volt repedve a fala, és számos cseréptetős ház tetejéről leestek a cserepek.

Aztán végre elértük a Kanamachi állomást. Minden rettentően zsúfolt volt. De sikerült felszállnunk egy vonatra a jó irányba, és aztán átszálltunk egy másik vonalra Tokió felé. Végtelenül hosszúnak tűnt az idő, amíg a peronon várakoztunk, ennyire zsúfolt volt:

Osiage megálló

De itt sem volt sem kiabálás, sem lökdösődés, minden nagyon szervezetten zajlott. Osiagében úgy döntöttünk, hogy a táv maradék részét gyalog tesszük meg, ami körülbelül fél órát vett igénybe. Összességében egy kicsivel több mint húsz óra alatt értünk haza.

Az épületben nem működik a lift, és először csak néhány villany működött. Most még nincs gázunk sem, így nem tudunk főzni és nincs meleg vizünk. A lakásban minden, ami leeshetett, az le is esett. A könyvespolc körülbelül tíz centivel elmozdult, és az akváriumból elég sok víz kiömlött. Mostanra a víz már felszáradt, remélem a padló nem ment tönkre. Szóval semmi komoly kár nem keletkezett.

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki aggódott értünk. Eddig nem voltunk igazi veszélyhelyzetben és nagyon jól gondoskodtak rólunk. Még most is, ahogy ezt írom, a föld rendszeresen rázkódik és csak reméljük, hogy nem vár az országra további csapás.

Írta: Chipango, 2011. március 12.

További Chipango-cikkek a Szakun

chipango.wordpress.com