A tea útjának története II.

Suko zen szerzetes úgy fogalmazott, hogy a teaszertartás érzékeny esztétikus bája inkább a "tökéletlen" Holdra hasonlít, amelynek sugarai át-áttörnek a felhők pettyezte égen, semmint a "tökéletes" Holdra, amely a tiszta égbolton világít zavartalanul. A "tökéletlen" és a "befejezetlen" iránti vonzalma vezette oda, hogy kifejlessze az első négy és fél tatamis szobát, amely kifejezetten a teaszertartás számára épült.

Még ma is ez a teaszoba szabványos mérete, kb. hét négyzetméter. A szobát általában a gazdák nádtetős kunyhóira hasonlító kis épületben (szóan csa) találjuk, amely egyszerű teakertben bújik meg. Suko előnyben részesítette a japán eszközöket a jóval drágább kínaiakkal szemben (ez tette lehetővé később, hogy a korlátozott anyagi lehetőségekkel bíró közemberek is hódoljanak a szertartásnak) és fontos változtatásokat léptetett életbe. Létrehozta például a felszerelés és az eszközök számára fenntartott tárolópolcot (daiszu) és lyukat vágott a tatamiba, ahová a téli időszakban a faszénparázzsal működő melegítő került. Amikor megkérdezték, hogy miért használ ennyire kicsi helyiséget a szertartáshoz, azzal válaszolt, hogy "ezzel megszűnnek az emberek közti különbségek, az udvariasság erénye jobban meglátszik és új, kölcsönös megértésre találhatunk". Értékelte az udvariasságot, a visszafogottságot, a tiszteletet és a tisztaságot – hasonlóképp, ahogy ma az Uraszenke iskola kiemeli a va (tisztaság), a kei (harmónia), a szei (tisztelet) és a dzsaku (nyugalom) fogalmát. Ezzel a koncepcióval megteremtette a nyugodtságban és bensőségben bővelkedő teafogyasztás csendes formáját. Először fordult elő, hogy a teát egyfajta művészetté formálta a spirituális elmélkedés buddhista alapelvei szerint. Ezt nevezték el a tea szóan-stílusának.

A tea főhadiszállása mindig is Kiotó környékén volt. Az egyik kiemelt terület Szakai kikötővárosa volt, közel Oszakához. A következő kiemelkedő személyiség innét származik: a jó kapcsolatokkal rendelkező kereskedő, Dzsó Takeno (1504–1555) a Daitokudzsi templomban tanult zen buddhizmust és teaszertartást a Suko tanait oktató Sócsintól. Neki köszönhető, hogy óriási anyagi eszközöket fordítottak a tea útjához használatos eszközök beszerzésére és népszerűsítésére, sosem szem elől tévesztve a becsület, önmegtartóztatás, udvariasság, az egyszerű és a tökéletlen iránti tiszteletet (habár ezt nem mindenki tette a magáévá, sokáig népszerűek maradtak a látványos, közös teaünnepségek). Egyik nagy találmánya a tolóajtóval felszerelt daiszu polc volt, amit ma dzsodanának hívnak.

Az a teaszertartás, ami ma ismerünk egészen a különleges képességekkel megáldott mester, Szen Rikjú megjelenéséig váratott magára. A gazdag halkereskedő-családból származó Rikjú alkotta meg a kompromisszumokat nem ismerő, tökéletlen szépségnek hódoló vabi-szabi szabályokat, melyek elsöpörték a gazdagok és szegények közti különbséget, megnyitva a teaszertartást mindenki előtt. Ő volt a legaktívabb, legnagyobb hatalmú, legellentmondásosabb és legkiemelkedőbb tea-nagymester, aki valaha élt. Ő fejlesztette, tökéletesítette és szabályokba foglalta a teaszertartás ma is alkalmazott szabályait arról, hogyan kell elfogyasztanunk egy csésze teát. Jogosan állíthatjuk, hogy ma Szen Rikjú miatt olyan egy teaszertartás, amilyen.

Rikjú Tanaka Josiróként született. Amikor a tea világába lépett, nagyapja nevének (Szen-ami) első felét vette fel, aztán később, a huszas éveiben, amikor zent gyakorolt, a buddhista Szóeki nevet kezdte használni. 62 éves korában meghívták, hogy magának Ogimacsi császárnak tartson egy szertartást. Azonban sem nemesi származású, sem hivatalnok nem volt, ezért nem léphetett a palotába (a császár pedig hagyományosan nem hagyhatta el, kivéve egy-két szertartást évente). Szerencsére találtak megoldást: egy inka-sómeit adományoztak neki, amely egyfajta igazolás arról, hogy megvilágosodott. A papírral együtt friss buddhista papként új név is járt: ekkor nevezték el Rikjúnak. Azóta Szen Rikjúnak, illetve Szen no Rikjúnak hívják.

Ő emelte a vabi-szabi teázást kompromisszum-mentes magassába és ő hozta létre a tea útját abban a buddhista vallási gyakorlatnak indult formában, ahogy ma is ismerjük.