A tea útjának története I.

A zöld tea Kínából érkezett Japánba. Többé-kevésbé ugyanolyan cserjéket felhasználva a legfőbb különbség a fekete teához képest az, hogy míg utóbbihoz fermentálják a leveleket, a zöld teához gőzölést használnak. A zöld teát gyakran kötik a buddhizmushoz: a mítosz szerint Bódhidarma miután 520-ban Indiából Kínába érkezett, hogy elhozza a buddhizmus tanításait leült a Shaolin (japánul Sórindzsi) templommal szemben, majd kilenc éven át zazen meditációba merült. Végül a lábai is elsorvadtak és leestek (ezt hívják a japánok menpeki kunen-nek, azaz "kilenc év meditáció a fal előtt"-nek). A történet nem csak a fizikai megpróbáltatásokat meséli el, hanem a szellemi kihívást is: hogy ne aludjon el, levágta a szemhéját és a földre szórta. Ezekből keltek ki az első teacserjék…

A történet szépen illusztrálja a kapcsolatot Bódhidarma, a buddhizmus és a zöld tea között. Ez alapján feltételezhetjük, hogy először a kínai templomokban fogyasztották a frissítő italt.

A teacserjét már kétezer évvel ezelőtt is termesztették Kelet-Ázsiától egészen a kelet-indiai Assam vidékig. Először a Selyemút mentén terjedt el. Akkoriban a teát úgy ismerték, mint frissítő és kimerültség ellen ható gyógyitalt.

A Csang-dinasztia idején (618–907) Japán követeket küldött szárazföldi szomszédjához, hogy eltanulják a kultúrát és a hagyományokat. A "kulturális csereprogram" legfőbb támogatója Sótoku herceg (Sótoku taisi) és Szuiko császárnő voltak. Mindketten Kínába küldték Kóbó Daisi szerzetest (774-835), aki később megalapította a Singon buddhista szektát. A szerzetes fekete tealevelekkel tért vissza a szigetországba, ám az általa meghonosított gyakorlat szép lassan kiveszett. Később, 1191-ben egy Eiszai nevű szerzetes (később a zen buddhizmus Rinzai iskolájának megalapítója) már magokkal tért vissza Japánba és erős meggyőződéssel kezdte hirdetni a növény jótékony hatásait. Egyik könyvének címe "Az egészség megőrzése teaivás által" (Kissza jodzsoki), amely a következő mondattal kezdődik: "A tea a jó egészséghez szükséges elixir, az élet meghosszabbításának csodálatos eszköze". Eiszai rávette a kiotói Kózan-dzsi templomot, hogy ültessék el a teamagokat – ez volt az első alkalom, hogy a felkelő nap országában teát termesztettek. Emiatt eleinte csupán a buddhista szerzetesen számára volt elérhető az ital. Rajtuk kívül az udvari nemesek, magas rangú harcosok és neves családok jutottak hozzá időnként. A buddhista templomok elkezdték kidolgozni a tea elkészítésének szabályait (szarei). Ezek rituális ünnepségek voltak, amelyekre általában az első reggeli találkozókon került sor a templomban. Ez a szokás máig él, a cikk szerzője például olyan monostorban élt, ahol minden reggel 7:20 és 8:00 között az épületben élő összes ember összegyűlt (mellesleg ez nagyszerű alkalom arra, hogy létszámellenőrzést tartsanak és kiderüljön, ki merre jár), hogy elfogyasszon egy csésze habossá vert teát, aztán olvasson egy szútrát, meghallgassa a rósi utasításait vagy megbeszélje a templomot érintő változatos ügyek egyikét.

A teát főként egészségügyi hatásai miatt fogyasztották a szerzetesek, valamint azért, hogy leküzdjék a meditáció hosszú órái alatt rájuk törő álmosságot. Ez utóbbi nem meglepő, mivel a zöld tea nagyobb mennyiségben tartalmaz koffeint (pontosabban teint). Máig élő szabály, hogy a Tea Útját követő emberek (csadzsin) nem isznak késő este teát.

Dógen Zendzsi szama (1200-1253) zen szerzetes egy kerámiaedényt hozott Kínából, amelyben a porrá őrölt teát (koga katacuki) tartották. Még ma, 750 évvel a szerzetes halála után is ugyanilyen formájú edényeket használnak!

Mindez a japán történelem Kamakura-korszaknak nevezett szakaszában történt (1192-1332). Az ezt követő Muromacsi-korszak során a tea karaktere drámai változáson ment át: a szórakozás és az örömkeltés eszközévé vált. A befolyásos nemesek és magasrangú harcosok drága kínai eszközöket gyűjtöttek és komoly harci kedvvel hasonlítgatták őket össze a teakóstoló versenyeken. A versenyeken az nyert, aki képes volt megállapítani az elfogyasztott ital származási helyét. A pompás, már-már dekadens vetélkedők ellenpontjaként a zen szerzetesek összegyűjtötték és lefektették a csendesebb szarei szabályokat, amelyek a porrá őrölt és bambuszkeverővel habosított zöld tea fogyasztásához kapcsolódnak. Ezt a fogyasztási módot akkoriban csupán a szentélyekben gyakorolták, ám később ezek a szabályok alkották a mai békés csa no ju, vagyis a teaszertartás alapjait. A zen szerzetesek mondásai szerint "Buddha törvényei a teában is élnek", illetve "a tea a zentől származik".

Ebben az időben kifejlődött a tea sóin-stílusa: a buddhista templomokban szokásos szarei felszolgálási mód magában foglalta a teáscsészét, a porrá őrölt tea tárolóedényét, a bambuszból készült teahabarót, a teamerő-bambuszkanalat, a bronzból készült faszéntartót és az ezüst teáskannát. Ebben az időszakban jelent meg a tatami és a tokonoma nevű falmélyedés, amelyben a művészi tárgyakat tartották és amelyben általában egy tekercs lógott a falon. Mindez fél évezred óta változatlanul szerves része a teaszertartásnak.

(folytatjuk)