A japán hagyományok még a modern Tokiót is túlélik

A tokiói Cukidzsi halpiac hajnali fél hatkor nem a finnyásoknak való. Gyakorlatilag az összes létező halfajjal, kagylóval, polippal, tintahallal és tengeri uborkával, ezek patakokban csorgadozó vérével, ezen kívül üvöltéssel, hideggel és egyéb problémákkal kell megküzdenie a látogatónak. A legnagyobb veszélyt a figyelmetlenség jelenti.
A csaknem embernyi hosszú, mélyfagyasztott tonhalakat egyáltalán nem úgy hajítják a betonpadlóra, mint akik ismerik az értékét. Az egyik munkás baltával trancsírozza, többen láncfűrészt használnak.

Máshol zseblámpával felszerelt emberek vizsgálják a szépen felsorakoztatott mintákat, melyek egy-egy harminc kilós tonhalas dobozon kínálják magukat. Az egyikért heves licitálás végén hamarosan 120,000 jennél is többet adnak majd. Ők azok a kiskereskedők, akik nem tudnak megvásárolni egy gyakran mázsánál is súlyosabb egész halat.

A piac népszerű a külföldi turisták körében, ám az érzés nem lel viszonzásra: a melósok nem örülnek túlságosan a haltonnák közt kóborló vendégeknek. Itt lel gazdára a szusi fővárosát üzemanyaggal ellátó tengeri hal java. A turisták a tokiói hajnallal együtt érkeznek – nincs értelme később tenni, mivel az üzlet javát már az éjszaka végén lebonyolították, a halárusok többsége már szardíniát játszik a hazafelé tartó metrókon.

A turistákat ugyanúgy békén hagyják, mint a kereskedőket – hacsak nem állják el a halat szállító gázüzemű kiskocsik vagy kerékpárok útját, vagy nem fenyegetnek azzal, hogy megzavarják a tonhal-árverést. Ilyenkor goromba figyelmeztetésben részesülnek: emlékeztetik őket, hogy ez komoly üzletkötések helye, nem látványosság.

Eltekintve néhány kisebb innovációtól, mint a láncfűrész vagy a teherautók, a Cukidzsi kereskedői nagyjából ugyanúgy adják-veszik a halat, mint évszázadokkal ezelőtt. Csak annyi a változás, hogy ma egy olyan helyen teszik a dolgukat, amely az elmúlt évek gyengélkedése ellenére még mindig a világ második legerősebb gazdaságának fővárosa.

A halpiac a hipermodern Shiodome-mal szemben áll. 2000-ben építették egy vasútállomás helyén. 13 felhőkarcolója között áll a 48 emeletes Dentsu épület, amit Jean Nouvel francia építész tervezett és a karcsú, csupa üveg, csupa acél, csupa stílus Nippon television-székház, masszív antennával a tetején. Van rajta egy mesterséges gejzír is, amelyből időnként gőzfelhők robbannak az égre, halálra rémisztve a gyerekeket, lenyűgözve anyukájukat és szívdobogást okozva e sorok írójának.

Tokió gazdagsága egyúttal lenyűgöző vásárlási lehetőségeket jelent. Ez az a város, ahol a huszas éveiben járó nők 94,3 százaléka vásárolt már Louis Vuitton terméket, minden második LV kézitáskával jár, ahol a szupermarketekben Cartier, Tiffany, Prada és Hermes butikok vannak és ahol gyakran egymillió jenes (másfélmillió forint) kimonókat árulnak.

A divatos Omoteszandón sétálgató hölgyek olyan eleganciát tanusítanak, amelyet csak úgy érhetünk el, ha egy közepes fejlődő ország teljes GDP-jét ráköltjük, és szorgalmasan make-up-olunk. Láthatóan megbocsáthatatlan bűn a felsőbb osztályokban, ha csak egy pillanatra is elhagyjuk a lakást tökéletes smink nélkül, még ha csak a sarki boltba is ugrunk a szomszédságban található négyezerből. A másik elkerülhetetlen követelmény, hogy a 34 fokos hőség ellenére szinte lebegnünk kell, pedig kénytelenek vagyunk őszi ruhát hordani – amire egy darabig még várni kell.

Az Omoteszandó mellett Haradzsuku a másik divatdiktátor hely. A kerületben található Takesita állomás könyékét ellepi a leghype-abb divatiszta ifjúság, hogy megvásárolja a hangulatához legjjobban illő ruhát. Ez az a hely, ahol a kutyádat eredeti Lee Jeans cuccokba öltöztetheted.

Kicsit odébb található a Haradzsuku állomás, ahol a haradzsuku lányok – és néhány fiú – lóg hétvégeken, még extrémebb make-uppal, még extrémebb divat szerint.  A lányok anime karakterekről kölcsönzik külsejüket – gondolj csak a Gothic Mary Poppins-ra. Néhány évvel ezelőtt az ál-sebek és a ruhára fröcsögő vér számított divatosnak. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ez az extremicitás gondosan szabályozott és hogy a rengeteg dark lolita hamarosan Louis Vuitton kézitáskára vált.

Tokió hiper-csillogó és ultramodern világát csak kiemeli a régi iránti érzékenység. Néhány lépéssel a frenetikus Takesita állomástól egy fiatal pár hagyományos esküvői öltözékben a Togo szentély előtt fotóztatja magát. Kicsit arrébb a hotel személyzete várja mélyen meghajolva, hogy a tisztelt távozó vendég eltűnjön a láthatáron. Egy hordozható sintó szentély imbolyog a szomszéd utcában egy helyi fesztivál felvonulásán.

A hagyomány teljes pompájában megjelenik az évente háromszor rendezett tokiói szumótornán is. Bonyolult rituálét fejlesztettek ki több mint ezer évvel ezelőtt, kiegyenlítve a két, 150 kilós atléta összecsapásának kérlelhetetlen evilágiságát. A sportolók parádéznak apró köténykéjükben, nagyokat dobbantanak, sót hintenek és próbálnak harcias képet vágni – pontosan szabályozott keretek közt, négy percig.

A harc csak ezután következik és sokkal rövidebb ideig tart: tüzes pofonok, próbálkozás az ellenfél körön kívül szorítására, esetleg fellökésére. A bíró nyolcszáz éves szabásminta szerint készült kimonóban dirigál, rangját a kezében tartott legyező színe mutatja illetve az, hogy szandálban vagy mezítláb járkál. A versenyzőket különlegesen kiképzett, vékony hangon jelentik be.

A szumóban nem bánhatsz könnyedén a hagyománnyal. A külföldi versenyzők közül nem egynek törte derékba ígéretesen felívelő karrierét a korai kopaszodás: a szumósnak kontyot kell viselnie a feje tetején. Ha nem bír növeszteni, vissza kell vonulnia.

A tizenöt napos esemény nyitómérkőzése előtt a rajongók a bejáratoknál gyülekeznek, hogy legalább egy pillantás erejéig megláthassák kedvencüket, ugyanúgy, ahogy többszáz éve tették. Az egyetlen különbség, hogy az óriási bajnokokat megcsodálva néhány perces sétát követően megvehetik a legmodernebb elektronikus csodákat Akihabarában.

Stuff NZ