5.

Pénteken a volt Gaidai-ra, most Oszaka Egyetemre mentünk a magyar szakra. Lehet, hogy emlékeztek, én a Gaidai-on tanultam egy évet, 2006-2007 között, így nagyon vártam ezt a napot.

Kisbusszal vittek minket, autópályán és elkerülőn, így 1:40 perc alatt odaértünk.

Egész nap fülig ért a szám. Szinte semmi nem változott, csak a kijelölt dohányzóhelyek számát csökkentették. A parkoló a CJLC épülete mellett van, én is ott tanultam, az is ugyanolyan volt, mint hét éve, mikor először beléptem.

Először a magyar szakra mentünk. Nagyon jó volt a magyar szakos tanárokkal találkozni. Az egyikük azt mondta, hogy megváltoztam (tavaly találkoztunk). Később a hat éve nem látott vezető tanárom azt mondta, semmit sem változtam. Most akkor hogy is lehet?:)

A másodévesekkel volt másfél óránk. A tanárnő üdvözlő beszéde után egy másodéves fiú az oszakai kastélyt mutatta be magyarul, nagyon ügyes volt.

Ezután mi mutattunk be híresebb városokat, én például Sopront.:) Annak idején az ELTE és a Gaidai magyar szakja szervezett egy konferenciát, annak keretében két napra kb. 20 magyar szakos diák jött Sopronba, nekik mutattam be a várost. A tanárnő emlékezett rá, úgyhogy a listán, amin kérték, hogy milyen városok bemutatása szerepeljen, írták, hogy akkor én Sopront.

Nagyon aranyosak és érdeklődőek voltak a diákok, nagyjából szerintem értették is (már csak a képek miatt is). Igyekeztünk tagoltan és egyszerűen beszélni, a nehezebb kifejezéseket japánul mondtuk.

Az óra után ebédszünet volt, két harmadéves kísért át minket a sokudóba (menzára). Ojakodont kértem, mert az volt a kedvencem, ugyanolyan finom volt. Ráadásul nagyon olcsó! 380 jenből ettem ojakodont és kétfél kis salátát.

Ebéd után a két magyarszakos körbevezetett minket a kampuszon. Elmentünk a volt kollégiumomhoz is. A negyedik emelet jobbról a legszélső mellett hátrafelé volt az én szobám.:)

Itt futottam esténként:

A hosszú ebédszünet után, mire pont elpilledtünk a hőségben, még másfél óra következett, különböző nyelvszakos diákokkal. Először bemutatkoztunk, kiselőadást tartottunk, aztán kb. tizenöt fős csoportokba kerültünk. Ők is nagyon aranyosak és kedvesek voltak, elrepült az idő.

Ezután elbúcsúztam a többiektől, mert fél ötre várt a volt vezetőtanárom. Milyen jó volt benyitni az ajtón! Ő sem változott semmit. Bemutatott egy másik, most ott kutató magyar fiúnak, aztán elbeszélgettünk fél órát, aztán jöttem is, mert kezdődött a következő órája.

Elfelejtettem, hogy a kampuszról nagyon ritkán járnak a buszok. Meleg is volt, úgyhogy a logikus útvonal helyett (amihez háromnegyed óra múlva jött volna csak a busz) felszálltam a kicsit kerülőúthoz vezető, de hamar jövő buszra.

Minó-állomáson tett le:

Innen Isibasiba mentem, ott szálltam át az Umedába menő Hankjú vonatra.

Úgy emlékeztem, hogy az Umeda-állomáson zenéltek, mikor beérkezett egy vonat, de most nem volt semmi zene.

A régi jó híd a Hankjú épületéből a JR állomás fel, Yodobashi Camerával.

Minótól Nambáig kb. két óra volt az út, onnantól 40 perc Rinkú Town, ahol lakunk. Elfáradtam, de nagyon jó nap volt.