Visszaszámolás I.

Nemrég tudatosult bennem, hogy már csak kb. egy hónap van hátra a féléves japán ösztöndíjból, úgyhogy elhatároztam, ezentúl aktívan töltöm a hétvégéket. Szerencsére a többiek is csatlakoztak az elhatározáshoz. Ennek eredményeképp pénteken bulizni mentünk, szombaton pedig várost néztünk.

Megjöttek a kéthónapos ösztöndíjasok, a tanki-k. Japánul tanki kószu-nak, vagyis rövididejű kurzusnak rövidítik ezt a programot. (Oroszul a tanki a tank többesszáma, úgyhogy az orosz csajok azzal viccelődtek, milyen rémesen/ijesztően hangzik, hogy jönnek a tankok.) Az eredmény: hosszabb lett a sor a menzán, átpakoltak minket egyik órán egy másik tanterembe és csapatunk néhány újabb jófej emberrel bővült.

Egyik kedvenc barátném egész héten rágta a fülem, hogy menjünk bulizni, és péntekre esett a választás. Mivel az egyik újonc pénteken Sindzsukun akart találkozni a barátjával, együtt mentünk. Egy délutánt töltöttem azzal, hogy interneten jó szórakozóhelyet keressek a környéken és találtam is. Miután leteszteltük, mindenkinek csak ajánlani tudom: a hely neve Rockin’Chair. A zenei kínálat: 80-as évektől rock / pop. A hely a leírás szerint Sindzsuku állomás keleti kijáratától öt percre van gyalog (ha bármikor a keleti kijáratot keresitek, menjetek a vágányoknál sokat előre, csak úgy lehet megközelíteni. Ha egyből felmentek a lépcsőn, semmi esélyetek). Gyakorlatilag a Kabukicsóba csöppentünk – ez Tokió piroslámpás negyede. Egyedül lányként kicsit ijesztő lehet a környék a sok kigyúrt becsalogató ember miatt, amúgy nem vészes.

A Rockin’Chair a mínusz első és második emeleten van, angolos pubnak néz ki és fish&chips is van. Számot lehet kérni (az asztalon ki vannak készítve a számkérő papírok, a pincér pedig rögtön hozza a katalógust). Mi a mínusz 2-n kezdtünk, ami a 30-40-es korosztálynak ajánlanak. Egy asztalnál ült négy-öt ötvenes üzletember, de hamar elmentek és onnantól miénk volt a hely. Úgy belejöttünk a buliba, hogy K-val eldöntöttük, nem megyünk haza az utolsó vonattal, hanem reggelig maradunk.
Elbúcsúztunk a többiektől és átmentünk Sibujára. Sibuján szinte mindenhol csak hip-hop, R’n’B és techno van. Mi a Gaspanic-ot céloztuk meg, ami egy gaidzsin-bár. Pechemre ott is csak hip-hop volt. 5-kor mentünk el, ettünk egyet a közelben levő Macujában. Onnan át Haradzsukura, mert W-vel azt beszéltük meg, hogy ott találkozunk. Elég hideg is volt, meg fáradtak is voltunk, ráadásul a közelben nem volt semmi, ahova beülhettünk volna, úgyhogy az Omoteszandó felé vettük az irányt. 6-kor beültünk egy nyitva levő Jonathan’s-ba (kávézó), ahol a drinkbár 400 jenbe került és a maccsa-latte nagyon finom volt. Plusz ingyen lehetett olvasni a Yomiuri aznapi kiadását (hánykor vihették ki, hogy 6-kor már ott volt?). Ezer éve szerettem volna kávézás közben újságot olvasni, most végre sikerült. Ott kókadoztunk háromnegyed hétig, aztán megkérdeztük a pincért, hogy nem telefonálhatnánk-e egyet, ha kifizetjük, erre kölcsönadta a saját mobilját. Odahívtuk W-t és továbbkókadoztunk fél 10-ig. Akkor visszamentünk Haradzsukuhoz a Takesita-dórin. A boltok még nem nyitottak ki, úgyhogy megnéztük a Meidzsi-dzsingut. Öt éve már bejártam ezt a környéket, úgyhogy ezalkalommal nagyon nacukasí volt.

Haradzsuku-eki (állomás)

Takesita-dóri
Viszont később észre kellett vennem, hogy a Takesita-dóri már nem a régi: összesen két cosplay-est láttam, és az érdekes boltok is eltűntek. Csak a kutyaruha-bolt volt meg, illetve két cosplay-es bolt.

 
Az Omoteszandó olyan, mint az Andrássy út és a Ginza keresztezése: széles járdák és úttestek, fák, 30 méterenként kijelölt dohányzóhelyek és világmárkák.

+ egy oldtimer

Délután 2-kor indultunk haza.
Itt a héten tavasziasan meleg az idő, ám egész nap esik. Remélem, hétvégére szép időnk lesz. Kisbarátaim elhúznak Szapporóba a Hófesztiválra, nekem jó lesz Tokió is.