Kezdőlap Rovatok Amy világa Mindeközben a szigeten… Amy iskolába megy

Amy régebben már tanított a körülbelül hétszáz lakosú Siraisi sziget iskolájában, de most arra kérték, hogy mutatkozzon be az új diákoknak is. Beszámolójából megtudhatjuk, hogy hogy zajlik egy amerikai vendégtanár órája Japánban :)

 

 – Ebben az évben van egy olyan óránk, amin bemutatjuk a gyerekeknek a szigetlakó szomszédaikat – kezdte Siraisi sziget általános iskolájának igazgatója. – Ezért szeretnénk, ha eljönnél és beszélnél a gyerekeknek arról, hogy miért szeretsz a szigeten lakni. Négy elsős és két másodikos gyerek van az osztályban.

Így történt, hogy a kijelölt napon elsétáltam az iskolába. A tanár kikészített nekem egy széket, hogy arra üljek le. Velem szemben ültek a diákok egy sorban, egymás mellett a hat kis széken.

Ha még nem csináltál ilyet, jobb, ha tudod, hogy bármilyen japán osztályterembe is hívnak meg, a tanár mindig elkísér. A tanár dolga ugyanis az, hogy megakadályozza, hogy megtanítsd, amit szeretnél és hogy úgy általában szabotálja az órát. Mert ugye a tanárok természetüknél fogva kontrollmániások, és nem tudják megállni, hogy beleszóljanak a dolgodba – biztosítaniuk kell a diákokat, hogy vendégelőadó ide vagy oda, még mindig ők az első számú, igazi tanárok.

A másodikas gyerekek már ismertek engem, mert korábban tanítottam nekik angolt. Az elsősökkel ilyen formában még nem találkoztam, de láttak már mindenféle eseményen a szigeten.

Az óra elején minden tanuló felállt, bemutatkozott és leült. Az utolsó a hatéves Mau csan volt, a legkisebb és legfiatalabb kislány. Úgy ült ott az utolsó széken, mint egy apró pont a mondat végén. Mondta, hogy a neve Mau, de a barátai umának hívják, ami japánul lovat jelent.

    – Ó, de mégis miért neveznek így?

    – Azt nem tudom – mondta, miközben mosolyogva megrántotta a vállát.

Azzal kezdtem az órát, hogy elmondtam a diákoknak, hogy az Egyesült Államokból származom és hogy Japánban Okajama városban éltem, mielőtt Siraisi szigetére költöztem. Elmeséltem, hogy bár szerettem a városban élni, vidéken sokkal jobb, mert itt a természet hangjaira ébredhetek.

    – Én a japán poszáta hangjára ébredek – közölte erre az egyik diák.

    – Én a macskám hangjára! – tette hozzá egy másik.

És elmeséltem, hogy szeretem a jamát, a hegyet jelentő japán szót használva.

    – Tudjátok, hogy hogy van a jama angolul?

Míg a másodikas tanulók homlokukat ráncolva próbálták felidézni a szót, a tanár a háttérből megpróbált súgni:

    – Ma, ma, … – mondta.

    – Máu, máu, … – javítottam, és a tanulók befejezték a szót: máuntn (mountain).

    – Szeretem az umit is – folytattam a tengert jelentő japán szóval. A tanár ismét kötelességének érezte, hogy segítsen az első betűvel:

    – Ssss, ssss, … – mondta.

    – Sszz, sszz, … – helyesbítettem, és így már a tanulók kitalálták: szí (sea).

    – És azt is szeretem, hogy az emberek annyira kedvesek itt a szigeten – folytattam. – Mindig köszönnek egymásnak, hogy „Szia!” vagy hogy „Jó reggelt!”. Amikor a városban az emberek elmennek egymás mellett, ők nem köszönnek egymásnak.

Upsz, lehet, hogy ezt nem kellett volna mondani hat- és hétéves gyerekeknek?

    – Mii? – néztek egymásra hitetlenkedve. – Nem köszönnek egymásnak?!

Ezek a gyerekek úgy nőttek fel, hogy folyamatosan azt hallották a szüleiktől, hogy mindenkinek köszönni kell.

    – Ez borzalmas! – mondta az egyik kisdiák láthatóan felháborodva. A gyerekek zsibongtak; biztonságos, pihe-puha világuk darabokra tört. Ez volt a legrosszabb hír, amit életük hat éve alatt valaha is hallottak. Olyan volt, mintha azt újságoltam volna el nekik, hogy a Mikulás nem létezik.

    – Én egy ló vagyok! – kiabálta Mau csan, aki percről percre egyre édesebb volt.

Mau csan édesanyja kínai, mint az osztályból egy másik fiúnak is. Úgyhogy mondtam nekik:

    – Azért is szeretem Siraisi szigetet, mert olyan nemzetközi. Élnek itt japánok, kínaiak, egy amerikai és egy ausztrál is…

A gyerekek szeme tágra nyílt a csodálkozástól:

    – Tényleg? Ausztrál? Lakik a szigeten egy ausztrál?! Ez aannnyira menő! Ki az, ki az? – akarták mindjárt megtudni.

    – A férjem ausztrál – mondtam, és bár a gyerekek közül néhányan ismerik is őt, ez láthatóan nem számított semmit, mert eddig nem tudták, hogy ausztrál. Most viszont valóságos istenné nőtt a gyerekek szemében. Minden gyerek vele akart találkozni, akkor is, ha már találkozott vele korábban.

Próbáltam volna témát váltani, de a gyerekek még mindig le voltak nyűgözve, hogy egy ausztrál is él köztünk.

    – Ausztrália, wow! Ausztrália! – nyilván ez volt a legizgalmasabb dolog, amit az elmúlt öt percben hallottak.

Ezen a ponton a tanár már nem bírt magával. Már húsz perce volt a háttérben, teljesen mellőzötten.

    – Mondd el a gyerekeknek, hogy mióta laksz a szigeten! – kérte.

Nem annyira értettem, hogy ez hogy lehet érdekes hat-hétéves gyerekeknek, akiknek még nincs kialakult időfogalmuk, de engedtem a nyomásnak és mondtam, hogy tizennégy. Ez persze gondot okozott, mert a gyerekek nem tudták azt sem, hogy mi a különbség tizennégy és kétezer év között. De a tanár közbelépett:

    – Ismeritek Mana csant a középiskolából, ugye? Ő tizennégy éves. Úgyhogy Amy szenszei akkor jött a szigetre, amikor Mana csan született.

OMG, ó egek! Ez hihhhetetlen! Mana csan már középiskolás – ő aztán már tényleg öreg. És Amy szenszei valószínűleg sokkal, de sokkal előbb született, mint Mana csan – alighanem még a Dzsomon időszakban (i. e. 14000-300 – a szerk.).

Aztán a tanár teljes szabotázsra váltott, teljesen irreleváns irányba terelve az óra menetét.

    – Milyen hangot adnak a kutyák angolul? – kérdezte tőlem.

    – Ó, sokféle hangot! – próbáltam elterelni a szót a nagy Vau-vau beszélgetésről.

    – Mint például? – nagyon akarta tudni.

    – Nos, mondják, hogy vau-vau, meg azt is, hogy vuf-vuf – mondtam. Tudtam, hogy a vau-vau-t akarta hallani, de erre képtelen voltam, mert vau-vau témában már rég túl vagyok a tűréshatáromon.

Valamiért minden japán tudja, hogy az angol kutyák azt mondják, hogy vau-vau, a kakasok meg azt, hogy kukurikú. Japánok százai voltak kedvesek felhívni erre a figyelmemet az évek során. A baj az, hogy ha az ember egyszer belemegy a vau-vau témába, akkor onnantól az egész átkozott baromfiudvart végig kell sorolni. És különben is, ez az én órám volt, nem?

Szerencsére ezen a ponton zene hallatszott át a sportcsarnokból, ahol a helyiek a siraisi bon táncot gyakorolták (az obon az ősök tiszteletére rendezett háromnapos ünnep, Amy korábbi cikke erről itt - a szerk.). A gyerekek, akik ezt már az óvodában megtanulták, automatikusan felálltak és elkezdték nekem eltáncolni.

Az óra végén Mau csan odajött hozzám és elismételte:

    – Én egy ló vagyok – és rámutatott a kitűzőjére, amin a neve volt olvasható hiraganákkal leírva: ma-u. Ha visszafelé olvassuk a szótagokat, mint ahogy az a japánoknál szokás: u-ma.

Amy Chavez

 


 Még nem írt senki ezzel a cikkel kapcsolatban.
Ha szeretnél hozzászólni, akkor jelentkezz be vagy regisztrálj.
Szólj hozzá! (eddig 0 bejegyzés)
Ki van on-line?
Oldalainkat 128 vendég böngészi
Fórum legfrissebb
téma: Cikkeinkről - írta: phorvath, 16.02.16.
téma: Cikkeinkről - írta: Shinria, 16.01.05.
téma: Cikkeinkről - írta: phorvath, 15.12.23.
téma: Cikkeinkről - írta: Isaura, 15.06.30.
Linkek