Kezdőlap Rovatok Amy világa Hé, te, tűnés haza!

Japánban a "Boldog hétfők rendszere" (Happy Monday System, ハッピーマンデー制度, Happī Mandē Seido) alapján több állami ünnepet is áthelyeztek más időpontokról hétfői napokra, hogy így háromnapos hétvégéje lehessen az embereknek. Az egyik ilyen ünnep az Idősek napja, ami mindig szeptember harmadik hétfőjére esik - Amy pedig azon elmélkedik ennek kapcsán, hogy miért érdemes meglátogatni a vidéken élő idősebb rokonokat:)

 

Japán az egyike azon modern országoknak, ahol úgy lehet az időben visszafelé utazni, hogy el sem kell hagyni az aktuális évszázadot. Itt ugyanis rengeteg olyan hely van, ami régen népszerű vagy hasznos volt, de ma már nem az: rengeteg széteső épületet és rozsdásodó acélszerkezetet látni, csak senki sem veszi a fáradságot, hogy ezeket lebontsa. A tetejébe sok ilyen régi lepusztult épület új, neonfényű pachinko terem (= a japán nemzeti szerencsejáték; olyasmi, mint a flipper, csak itt sokkal kevésbé lehet befolyásolni a golyók mozgását), bevásárlóközpont és vadonatúj húszemeletes lakóház mellett áll. A jelen és a múlt eklektikus mixe.

Japánban évek óta sugároznak már könnyfakasztó dokumentumfilmeket az idősödő népességről, és arról, hogy a felnövő gyerekek elhagyják családjukat, lecserélvén az unalmas vidéket a modern, csillogó nagyvárosokra, ahol több munkalehetőség adódik. És most, mintha nem lenne mi miatt aggódni már így is, az emberek elkezdtek Japán egyre zsugorodó népessége miatt aggodalmaskodni. Nekem mondjuk nincs ezzel bajom. Egy csomó ötletem lenne arra, hogy hogyan lehetne a kisebb embereket felhasználni – például arra, hogy olyan helyeken is meg tudják javítani a csöveket, ahová eddig, magasabb korukban nem fértek be.

Valószínűleg igaz, hogy az idős emberek többsége a Szeto-beltenger szigetein él. Mostanában már a mi szigetünkön is alig látni fiatalokat, ami elgondolkodtatja az embert: vajon nem kéne a fiataloknak gyakrabban meglátogatniuk a nagyszüleiket? Az, hogy évente egyszer eljönnek az Obonra, az még nem elég (= az Obon a halottak napjához hasonló ünnep augusztusban, ami egy hétig tart). Egyébként sem az Óperenciás tengeren való átkelésről van szó…

De úgy tűnik, hogy az emberek úgy gondolják, hogy a Szeto-beltenger szigetei túl messze vannak ahhoz, hogy egyáltalán elinduljanak. Persze nem azért, mert a szigeteket az utóbbi ötven évben távolabbra tolták volna a főszigetektől. Inkább azt gyanítom, hogy az érzelmi távolság nőtt meg a szigetek és az azokat elhagyók között. A főszigeteken élők számára a beltengeri szigetek annyira irrelevánsak lettek, mintha nem is léteznének.

Persze még az Egyesült Államokban is mondunk olyanokat, hogy „Évek óta tervezem, hogy egyszer majd elmegyek Pleasant Hillbe (= egy város Kalifornia államban), hogy megnézzem, hogy mi is van ott, de valahogy nem tudom rászánni magam.” Ami igazából persze azt jelenti, hogy sohasem fogunk elmenni oda, mert valahol mélyen már most is tudjuk, hogy mi van ott: szinte semmi.

Az eddigiekből adódóan amikor a beltenger szigeteinek egyikén sétálsz, azt gondolhatnád, hogy a helyiek majd gúnyosan fognak rád mosolyogni, azt gondolván, hogy „Persze, persze, tudjuk, évek óta tervezted már, hogy eljössz…”, miközben teljesen tudatában vannak annak, hogy elfelejtette őket a világ. De éppen ellenkezőleg: a helyiek nyitottak és barátságosak, és örülnek, ha a családtagjaikon kívül néha-néha mást is látnak. Lehet, hogy te leszel évek óta az első ismeretlen, akivel találkoznak. Gondolj csak arra a rengeteg sütire és zöld teára, amit időközben felhalmoztak odahaza az olyan vendégek miatt, akik aztán sosem jöttek el!

A japánok gyakran megkérdezik tőlem, hogy miért költöztem egy olyan kicsi szigetre, ahol összesen 651 ember él, és csak 10 pénzbedobálós automata van. „De ugye legalább van egy híd, ami összeköti a főszigetekkel?” – kérdezik reménykedve. Manapság már olyan sok szigetet kapcsoltak össze híddal a főszigetekkel, hogy a hídtalan szigetek még ódonabbnak és távolibbnak tűnnek. „Ú, nincs híd?! Úgy érted, hogy csak komppal lehet oda eljutni?” – kérdezik letaglózva, mintha ez azzal lenne egyenlő, hogy hajóvezetési engedélyemnek kell lennie és nekem magamnak kell vezetnem a kompot. Ilyenkor mindig megnyugtatom őket, hogy egy kompot vezetni nem különösebben nagy kunszt, és nincsenek különleges felvételi követelmények sem a kompvezetők részére, nincsenek például magasság- vagy életkorbeli korlátozások sem. És a tetejébe gyerekeknek féláron van! Azt gondolnám, hogy ezt hallva mindenki azonnal elkezdene csomagolni. De ehelyett az emberek a fejüket rázzák, és azt mondják, hogy „Taihen”(= Jaj, te szegény, ez szörnyű!”), hogy biztosítsanak arról, hogy együtt éreznek velem szorult helyzetemben.

Rájöttem, hogy az életem több szempontból is maga a megvalósult japán álom: hiszen válogatott nehézségekkel kell megküzdenem minden egyes nap! Milliókat kereshetnék azzal, hogy koldulok a főszigetek utcáin, miközben szívszaggató történeteket mesélek arról, hogy milyen nehéz az életem a szigeten, és arról, hogy megbuktam a kompvezetői vizsgán, és ezért mindennap oda-vissza kell úsznom a szigetig. És akkor megsajnálnának, és utánam hajigálnák a nyugdíjukat (bár lehet, hogy elektronikus úton küldenék el, hogy ne kelljen csak azért beúsznom mindennap a főszigetre, hogy begyűjtsem a pénzt).

De az az igazság, hogy én boldog vagyok ezen a kis szigeten, ahol mindenki idős és barátságos. Csak elgondolkozom időnként azon, hogy biztos vannak más külföldiek is, akik távol élnek a családjuktól és akiknek nem okozna gondot, hogy örökbe fogadjanak egy-egy nagymamát vagy nagypapát arra az időre, amíg Japánban vannak. És amikor ellátogatnának vidékre, segíthetnének egy kicsit az örökbefogadott nagyszülőknek egy kis sütiért és zöld teáért cserébe.

Japán ezen a héten ünnepli az Idősek napját (敬老の日, Keirō no hi), a szigetünkön például egy direkt az idősebb népek számára rendezett előadással.

De nem lenne sokkal jobb, ha a kormány elindítana egy „Hé, te, tűnés haza!” szlogenű kampányt, hogy rávegye az embereket, hogy a hosszú hétvégére menjenek inkább haza a szülővárosukba ahelyett, hogy megint elmennének valamerre nyaralni? A kampánynak arra kéne buzdítania az embereket, hogy szánjanak időt a vidék felfedezésére is, és azt kéne elősegítenie, hogy az emberek közelebb kerüljenek az idősebb rokonaikhoz és ahhoz az életmódhoz, amit a szigetekkel együtt hátrahagytak.

Amy Chavez

 Még nem írt senki ezzel a cikkel kapcsolatban.
Ha szeretnél hozzászólni, akkor jelentkezz be vagy regisztrálj.
Szólj hozzá! (eddig 0 bejegyzés)
Ki van on-line?
Oldalainkat 80 vendég böngészi
Fórum legfrissebb
téma: Cikkeinkről - írta: phorvath, 16.02.16.
téma: Cikkeinkről - írta: Shinria, 16.01.05.
téma: Cikkeinkről - írta: phorvath, 15.12.23.
téma: Cikkeinkről - írta: Isaura, 15.06.30.
Japános programok
Linkek