Kezdőlap Rovatok Cikkek Tetovált istenek

A múltkori cikkben nagyrészt arról volt szó, milyen helyet foglalnak el az ainuk Japán társadalmában, és csak néhány érdekes szokásukról írtam részletesebben. Gyertek velem, látogassuk meg őket megint!

 

 

 

Az ainuk sorsa sosem volt könnyű: nehéz környezeti feltételekhez kellett alkalmazkodniuk, nem ritkán éheztek, betegségek tizedelték őket és nehéz testi munkát végeztek. Cserébe sosem voltak egyedül: a világot istenek/szellemek és démonok népesítették be, akik minden dologban részt vettek, mindenütt jelen voltak.

 

Vadászó-halászó-gyűjtögető népként szoros kapcsolatban álltak a természettel, és hittek abban, hogy minden állatban, növényben, tárgyban kamuy, szellem lakozik. A szellemvilág lakói felette álltak az embereknek, de nem azon a kinyilatkoztatós-mindenhatós módon, ahogy a fundamentalista vallások gondolnak az istenükre: a kamuyval lehetett vitatkozni, meg lehetett győzni, lehetett neki kedvezni. Az istenek elfogadták az emberek ajándékait és szolgálatát, és viszonzásul segítették őket.

Minden nap, minden dologban együtt vettek részt az emberek és a szellemek.

 

Az ainuk eredetileg olyan kicsi falvakban (kotan) laktak, ahol mindössze 4-7 (de nagyon ritkán tíznél több) család élt, ugyanennyi házban. Ennek az volt a nyilvánvaló oka, hogy vadászatból-gyűjtögetésből nem lehetett koncentrált lakosságot etetni. A házakban egy házaspár és a gyerekeik laktak, a megházasodó ifjak elköltöztek. A házak kelet-nyugati tájolásúak voltak, nyugaton volt a bejárat, a másik három falon egy-egy ablak. A keleti ablak az istenek világára nyílt, azon nem is volt szabad kinézni. Különféle szertartásoknál használták, egyrészt itt jöttek be a szellemek, másrészt itt adták be-ki a szertartásoknál használt eszközöket.

 

A bejárathoz közel volt a nyitott tűzhely, fölötte a füstnyílás. A tűztől jobbra volt a férj és a feleség helye, szemben velük a gyerekeik és az esetleges vendégek. A tűzhely központi hely volt, már csak Fuchi tűzistennő miatt is, aki közvetített az emberek és a szellemek között. Őt minden szertartás előtt megidézték, hogy rajta keresztül kommunikáljanak a többi kamuyval. Őrködött a család felett, megvédte a bajoktól, betegségektől, ott volt a gyerekszülésnél és akkor is, ha valaki meghalt.

 

Rengeteg rítus és szertartás kísérte az életet. Kezdjük mondjuk a legelején: amikor egy ainu asszony két-három hónapos terhes volt, a tűzhely, a bejárat, a születés és más dolgok istenéhez imádkoztak, hogy vigyázzon az anyára és a gyermekre. Az ötödik hónap körül került sor az "anyasági öv" szertartására és az ehhez tartozó imákra, ekkor a kismama megkapta a férje (esetleg az apósa) ágyékkötőjét, hogy ezzel tekerje körbe a hasát. A hetedik hónapba érve a leendő anya testét megtisztító szertartást tartottak.

 

Az ainu csecsemő születésénél az anyja, a segítő asszonyok és a szellemek voltak jelen. A többi gyereket és az apát kizavarták a házból, ne lábatlankodjanak ott, ők a ház előtt kérték az istenek segítségét.

Ainu anya gyermekével

 

A megszületett gyerekeket az anyák régi, használt textildarabokba tekerték, részben, mert ezek már jó puhára koptak, de a régi dolgok védték is a gyerekeket a szellemvilágban. Amíg egy csecsemő szopott -- a többi természeti néphez hasonlóan -- állandóan az anyával volt. A gyerekeknek nem volt ruhája, így nem volt szükség pelenkára sem, ha mégis tettek alá valamit, akkor az puha faháncs vagy valami ehhez hasonló anyag volt. Érdekes szokás, hogy két-három éves koráig a gyerek nem kapott nevet, sőt: "sírós kölyök", "régi vacak", "kis trágya" vagy hasonló néven emlegették, hogy kevésbé legyen kívánatos a démonok számára. Ennek persze részben a csecsemőhalandóság is oka volt: "majd akkor gondolunk rá személyként, ha megéri a kisgyerekkort".

 

A kislányok az első tetoválást úgy négyéves koruk körül kapták, először a kezükre. Idővel egymásba font szalagokból, rombuszokból, egyéb geometrikus mintákból álló bonyolult díszítés alakul majd ebből ki, de kis darabokkal kezdték. Az ajak fölé az első kis folt 6 éves kor körül került (az előkelők gyerekei - akik közelebbi rokonságban álltak valamelyik szellemőssel - előbb és több tetoválást kaptak).

 

A tetoválást (nuje) mindig egy idősebb nőrokon, nagymama vagy nagynéni végezte, és közben ilyesmi varázsdalt énekelt: "Még enélkül is szép, de tetoválással az ajka körül gyönyörű! Csak csodálni lehet őt!" A korom bedörzsölésekor varázsszavakat mondott: "pas ciyay, roski, roski, pas ren-ren" - "korom maradj bent, korom, juss mélyre, juss be".

 

A kislányokat arra intették, hogy a nem fájdalommentes beavatkozás során maradjanak csendben, hiszen ez készíti majd őket fel a szülés elviselésére.

 

Tetoválások rajzaA tetoválást azután időről időre továbbrajzolták, míg a két alkart és az arc egy részét teljesen ki nem töltötte. A lányok tetoválása 15 éves koruk körülre készült el, jelezve, hogy felnőttek és férjhez mehetnek. A fiúkat egyáltalán nem tetoválták, ők 16-17 éves korukban számítottak férfinek, ekkor kapták meg az ezt jelző ágyékkötőt, és innentől házasodhattak.

 

A házasságokat elvileg a szülők szervezték, akár már kisgyerekkorban elígérve a gyermeküket, de azért ezt nem vették rettentően szigorúan. Ha a fiatalok nagyon ellenálltak, akkor nem kényszerítették őket házasságra. A leánykérés úgy történt, hogy a vőlegény megjelent a lányos háznál, ahol kapott egy teli tálka rizst. Megette a felét, majd átnyújtotta a menyasszonynak. Ha a menyasszony megette a másik felét, lehetett készülődni a lagzira. Ha letette maga mögé a tálkát, akkor a fiatalember udvariasan, de határozottan ki volt kosarazva.

 

A férjhez adható lányok a tetoválás elkészülte után, de még az esküvő előtt megkapták az anyjuktól az "upsor-kut" néven ismert ruhadarabot. Ezt a forrásaim fűzőként emlegetik, pedig a leírásokból az derül ki, hogy egy zsinegekből vagy szalagokból font keskeny valami volt, és a férjes asszonyok a ruhájuk alatt viselték. A női erényeket és a lelkierőt szimbolizálta, és a gyakorlatban szerintem afféle erényövként is szolgált. A hiedelem szerint ugyanis, ha egy férfi (mármint, gondolom, egy másik férfi) megpillantotta, akkor hihetetlen balszerencse szállt a házra, az asszonyra és az egész családjára. Az upsor-kut pontos kialakítása anyáról lányra öröklődött, és ugyanúgy társadalmi rangot is mutatott, mint a tetoválás (amivel metafizikai szinten is összekötődött, és mindkettő visszavezethető volt egészen a család őséig, mondjuk a medve kamuyig).

 

Az ainuk egyébként különféle hosszú ujjú köntösféléket viseltek, akár többet is egymáson, de ezek nagyrészt nem bőujjúak Ainu ünneplővoltak, mint a kimonó, hanem csuklóban szűkek, ami sokkal kevésbé zavarta viselőjét a munkában. A legáltalánosabb viselet az attush nevű felsőruha volt, amiből hétköznap dísztelent, ünnepeken geometrikus (és szintén varázserejű) hímzésekkel díszítettet viseltek. Az attush díszei a világot képezték le: felül a nyak mellett és a hátrész tetején a Felső Világ jelent meg, az alsó szegélyen a föld alatti vagy víz alatti birodalom, középen az emberi világ kapott helyet, természetesen az adott irányból érkező fenyegetések ellen védő jegyekkel.

 

A nők alsóruhája egy zsákforma tunika és egy csípőkötő volt, a férfiaké ágyékkötő. Nagyon szerették az ékszereket, különösen fülbevalókat és láncokat hordtak, és persze ezek is mind-mind védőtalizmánok voltak. Az ősi időkben állatok (köztük halak és madarak) bőréből és növényi rostokból házilag szőtt ruhákat hordtak, de egészen korai időktől kezdve kereskedtek Honsú japánjaival és a tőlük szerzett pamutszöveteket is széles körben használták.

 

A békés és harmonikus napi élethez mindenképpen szükség volt az istenek segítségére, akik védelmet nyújtottak és gondoskodtak arról, hogy legyen mit enni. Az istenek segítségét pedig többek közt a szent táncokkal lehetett kérni. A nők körbeültek és egy fadarabon vagy dobozszerű alkalmatosságon doboltak. A férfitáncok egy része komoly lábdobogással járt, ez mind megint a démonok elijesztését szolgálta. (Nem lettem volna démon arrafelé, egy nyugodt pillanatuk nem lehetett.)

 

ainu_dance

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Voltak csoportos táncaik is, de egyéniek is, ahol a résztvevők összemérhették ügyességüket és állóképességüket.

 

Eltáncoltak állatokat, történeteket, kívánságokat. Táncoltak, ha baj volt, táncoltak a sikeres vadászat érdekében és eltáncolták a nagyobb munkákat is, hogy sikerrel járjanak.

 

Az isteneik pedig velük táncoltak.

 

Hittek az újjászületésben. Úgy gondolták, hogy egy adott nyúlállatban a nyúlszellem egyik megtestesülése lakozik.heper_set Sok különféle alkalommal tisztelték meg isteneiket a "szellem visszaküldése" aktusával.

 

Évente egyszer megtartották például az "iyomante" nevű ünnepet, ez a Medveszellem Visszaküldésének Ünnepsége volt. Január-február táján ünnepelték. Sajnos kellett hozzá egy medvebocs, így az ainu falvakban a medvetároló épület (a képen a baloldali) épp olyan hétköznapi volt, mint máshol a tyúkól. Ha ráakadtak egy téli álmot alvó legyengült medvére, megölték és megették, de a bocsokat - ha voltak - hazavitték és nevelgették egy ideig. Aztán az iyomante napján nagy-nagy hódolattal kiszabadították a kamuy lelkét a bocs testéből, hogy az "ainu moshir"-ból, az emberi világból visszatérhessen a "kamuy moshir"-ba.

800px-AinuBearSacrificeCirca1870

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hasonlóan gondoltak a saját halottaikra is. Ha valaki meghalt, a tűzhely bal oldalára fektették, felöltöztették a legjobb ruhájába, mellé tették a kedvenc tárgyait, a feje mellé köleslepényt és más ételeket, a lábához innivalót tettek. Összegyűlt a család minden tagja, az összes ismerős. (Mivel a temetést legkésőbb a halált követő napon meg kellett tartani, gyorslábú hírvivők vitték a gyászhírt.)

 

Miután az eltávozott szellem elfogyasztotta az élelem és innivaló szellemét (bár az fizikai mivoltában nem változott meg), a maradékot a hozzátartozók ették/itták meg. A halotti ruhát és a túlvilágra útravalóul adott tárgyakat széthasogatták-összetörték, hogy azok szelleme is kiszabadulhasson. Mindenki elbúcsúzott az elhúnyttól. Napszálltakor a halottat sírba helyezték az összes tárggyal, a férfiakat a fegyvereikkel, munkaeszközeikkel, pipájukkal, a nőket a tűjükkel, hímzésükkel, díszeikkel, kedvenc ruháikkal együtt. A sír fölé hantot emeltek és fahasábokat halmoztak rá, főleg azért, hogy az állatok ne bolygathassák.

 

Ezután azt tartották, hogy ha túl sokan vagy túl sokat sírnak a halottért, akkor az álmukban visszatér majd és megszídja őket a zaj miatt, mert nem élvezheti nyugodtan a túlvilág örömeit. Ez persze nem volt baj, a halottaktól nem kellett félni. Ha valami gondja van -- gondolták -- szóljon csak nyugodtan.

 

------

 

Körbeértünk, születéstől a halálig. Jöhet egy új ainu élet. Jó táncolást, sikeres medvevadászatot neki!

 

 

 
Megvitat (2 hozzászólás)
Válasz: Tetovált istenek
Mar 12 2010 10:09:05
Annál is inkább jólesik a dicséret, mert rengeteg munkám van benne. Igaz, remek dolgokat találok: ehhet például letöltöttem egy 1889-ben írt könyvet egy hittérítő bácsitól, aki évekig élt az ainuk között. Valami amerikai egyetem könyvtárában találtam, és fantasztikusan aranyos
#4297
Tetovált istenek
Mar 11 2010 19:55:48
Ez a szál tartozik a cikk tartalmához: Tetovált istenek

Köszönjük szépen a cikket, jó, hogy ilyen írások is megjelennek a Szakun.
#4296

Ha szeretnél hozzászólni, akkor jelentkezz be vagy regisztrálj.
Szólj hozzá! (eddig 2 bejegyzés)