Nyáron érkezett hozzánk egy nagyon fontos japán ügyfél.

Mi egy autóipari cég vagyunk – nem autókat, hanem kicsi alkatrészeket gyártunk autókhoz. Világszerte vannak vásárlóink, akik még szintén nem autókat gyártanak, hanem az autók nagyobb részeit. Noha japán tulajdonú a vállalatunk, mint megtudtam, a japán autóipari piacra nagyon nehéz betörni. Éppen emiatt volt fontos ez az ügyfél: egy japán nagyobb autórészeket gyártó céget képviselt, ami a mi termékeinket tervezi használni.

Annyira fontos volt, hogy a japán anyacég egy sales-ese kísérte el. Ennek megfelelően igyekeztük „jóltartani” a munkán kívül is: minden este vacsorázni vittük, illetve az utolsó nap egy kisebb kirándulást szerveztünk neki Sopronba. Az első este kiderült, hogy a nagyon száraz vörösbort szereti – ezután igyekeztünk minél szárazabb bort kínálni neki. Előre örült, hogy Sopronba, a Kékfrankos hazájába megyünk. A Storno-ház nagyon tetszett nekik. Utána egy borétterembe ültünk be, kb. hatféle bort szolgáltak fel, egyik sem volt elég száraz neki. A borétteremben magyaros hidegtál volt – míg mosdóban voltam, elkezdte magában enni a libazsírt és a májkrémet, de nagyon nehéznek találta. Mikor visszaértem, felvilágosítottam, hogy mi azt kenyérrel esszük. Egyébként nagyon ízlettek neki a magyar ételek, de furcsállotta, hogy kevés a friss saláta, zöldség és a hét végén már mondta, hogy hiányzanak neki a japán ízek. Egyik este egy étterem kerthelyiségében vacsoráztunk, ahol látványosan zavarták a legyek (bár nem volt sok). Egy évvel később hallottam egy másik japántól, hogy a sörteraszok, kerthelységek még csak most kezdenek terjedni Japánban – nyáron kiszámíthatatlan náluk, mikor esik az eső, ezért mindenki bentre foglal asztalt.

Összességében eredményes volt a látogatás, láthatóan jól érezte magát és mondta, hogy gyakrabban fog jönni „szemmel tartani a dolgokat”.

 Még nem írt senki ezzel a cikkel kapcsolatban.
Ha szeretnél hozzászólni, akkor jelentkezz be vagy regisztrálj.
Szólj hozzá! (eddig 0 bejegyzés)