A jakuzától megtisztított Kabukicsó 2. rész

Az 1948-as törvény 2006-os felülvizsgálata agresszív, illegális utcai „halászatra” kényszerítette a hostesseket. A bárokat arra kötelezték, hogy részletesen hozzák nyilvánosságra a szolgálatások árait. A rendőrség azt jelentette, hogy a lépéseknek köszönhetően a negyvenezer japán szexshop közül 2005-ről 2007-re alig húszezer maradt talpon.

Egy Hanamicsi-dórira nyíló épületben lévő találkahelyen dolgozó bárpultos elmesélte, hogy folyamatosan csökken a Kabukicsóba érkező emberek száma, akik a kora esti berúgást követően éjféltájt elindultak a legközelebbi szex-szolgáltatóhoz. Egyik állandó vendégét idézi, aki egy fuzoku (szexuális szolgáltatást végző) bolt tulajdonosa:

– Azt mondja, hogy mivel vendégei manapság napközben érkeznek, szinte mindegyik józan és nem hajlandó nagyobb összeget fizetni a szolgáltatásokért. Ráadásul nagy részük olyan fanatikus, hogy már azért is reklamál, ha a lány arca nem pontosan olyan, amilyet ő képzelt el. Ehhez jön még, hogy széleskörű kutatásokat végeznek a szolgáltatás igénybevétele előtt, gyakran kedvezményes kuponnal érkeznek. Úgyhogy ő már ki sem nyit délután három előtt.

A tavalyi razziák, amelyek több tucat klub ellen irányultak az egész iparágra kiható hullámokat kavartak. A csapás előtt a fővárosi rendőrség bejelentette, hogy a Kabukicsóban található szexklubok száma mintegy kétszázra tehető. Ma Aida nyolcvanra becsüli a számukat.

A razziák idején alapította Aifa a Sindzsuku Kabukicsó Host Clubok Szervezett Bűnözés Elleni Társaságát. A szervezet megpróbál javítani az üzletág közképén, elhatárolódva a gengszterektől, az agresszív utcai kerítőktől és a bottakuritól (szó szerint: lenyúlás), attól a gyakorlattól, amikor a hölgyeket arra bátorítják, hogy olyan drága italokat vásároljanak, mint például a 130 000 jenbe kerülő Dom Perignon Rose. Az új közképhez tartozik az is, hogy ma már nem ritka látvány, hogy a vendégekre vadászó kerítők seprűvel a kézben szó szerint tisztogatják a Kabukicsó utcáit.

Az ilyen anekdoták ellenére van némi félelem, hogy a Kabukicsó olyan sterillé válik, mint a rendezett és unalmas Otemacsi. Több jel mutat arra, hogy a környék még mindig vonzó a családias hangulat miatt: számos kikiált osztogatja a majdnem teljesen meztelen lányok laminált fotóit a járókelőknek, majdnem minden sarkon kínai lányok kínálnak masszázs-szolgáltatást, a Kabukicsó DX nevű sztriptízbár pedig „szexi bugyi” ajándékot osztogat bizonyos hétvégeken a vendégeknek.

A razziák hatása egyre inkább a teljes kifosztásra emlékeztet.

A nemrég lezajlott fesztiválon a Hanazono dzsindzsa mellett – ez egy olyan szentély, amely a Kabukicsó szélén áll – a helyi üzletemberek imádkoztak profitért, tipikus, sportos fekete öltönyben, rövidre vágott hajjal és színes, a pólók alól kilátszó tetoválással, csoportba verődve, cigarettázva és dobozos sört kortyolva.

Dzsó szerint a jakuza annak ellenére, amit Lee és Aida tapasztal nem tűnt el teljesen a Kabukicsóról. Megjegyzi, hogy a szigorúbb ellenőrzés valójában új üzleti lehetőségeket jelent. „Ha egy szexshop megsérti az előírásokat azzal, hogy éjjel egy után is nyitva marad, a vezetőség nem hívhatja ki a rendőröket, ha probléma adódik, igaz? Úgyhogy a jakuzák az ilyen helyeket keresik fel és pénzt kérnek azért a védelemért, amit egyébként a rendőrség is megadna.

Ráadásul a Kabukicsó szűk utcáiban tett éjszakai villámlátogatáson kiderült, hogy még mindig élénk a sürgés-forgás. A kereszteződésekben dolgozó kerítők aktívabbak, mint valaha, de természetesen az optimizmus az üzlet legjobb üzemanyaga. „Nem látszik, hogy a forgalom csökkenne”, véli az egyik Philadelphia Phillies baseball-sapkát viselő külföldi.

A kabukicsói hostess-üzlet négy éves veteránja megjegyzi, hogy áprilisban jelentősen megnőtt a rendőri jelenlét. A bárja rászokott arra, hogy éjjel egykor lekapcsolja a külső világítást, miközben bent zavartalanul folyik a szolgáltatás. „Az egyik alkalmazottunk mindig a bejáratnál várakozik”, meséli. „A szája elé erősített mikrofonnal és egy fülhallgatóval folyamatosan kommunikál a bentiekkel a potenciális vendégekről és a feltételezett civil ruhás rendőrökről.”

Számos elmélet kering arról, miért volt szükség a razziákra. Az egyik legnépszerűbb szerint a 2016-os tokiói olimpiára való felkészülés részeként léptek a rendőrök. A masszív néptelenség végső soron ahhoz fog vezetni, hogy a második világháborúban született szórakoztatónegyed bezárja kapuit. Akkoriban nevezték el a negyedet Kabukicsónak, egy olyan kabuki-színházról – innét a név -, amelyet végül sosem építettek meg.

Bizonyos körök azt suttogják, hogy a kormányzat azt fontolgatja, hogy a szolgáltatást egy „helyettes” negyedbe, Odaibára üldözi, amely a Tokiói-öbölbe nyúló félszigeten található, és amely a külföldi turisták egyik kedvelt célpontja.

Egy nemrég a japán Newsweek-ben megjelent cikkben Lee azt javasolta, hogy Tokió fogadjon el egy „egy város, két rendszer” politikát, hasonlóan Kína és Hongkong viszonyához.

„Odaibát víz veszi körül”, magyarázza Lee az ötletét. „Ma csupa bevásárlóközpont, parti hotel, irodaépület és lakótömb található ott. A Kabukicsót számos irányból meg lehet közelíteni, ezért a rendőrség nehezen tudja ellenőrizni. Odaibán még egy bejárati kaput is fel lehetne állítani.

Isihara kormányzó nem csinált titkot vágyaiból, hogy kaszinót szeretne az ember alkotta földcsíkon, és az a koncepció, hogy különleges negyedet hozzanak ott létre nem precedens nélküli. A Taito kerületben található Minova állomás melletti Josivarát például a 17. században hozták létre a Tokugava sógunátus idején, amikor a második Tokugava sógun, Tokugava Hidetada ide összpontosította a virágzó prostitúciót.

Sindzsuku és Odaiba azonban egészen más jelenségek, véli Takasi Aida, a Casanova tulajdonosa. Hangsúlyozza, hogy a vízpart alkalmas lehet arra, hogy gyönyörködjünk a tájban, de a Kabukicsó túlságosan kényelmes ahhoz, hogy csak úgy túllépjenek rajta. Érveit tovább erősíti az új metróvonal, amely nyugatra halad el a Kabukicsótól és a tokiói vasúthálózat Ikebukurótól Sibujáig haladó meghosszabbított vonala, amely idén indul és a negyed keleti részén építenek hozzá állomást.

Aida hisz benne, hogy a jövővel kapcsolatban csakis az a bizonyos, hogy a dolgok már nem lesznek olyanok, mint valaha. „Az összes tulajdonos azt szeretné, ha visszatérne a megszokott 24 órás Kabukicsó”, mondja. „Ám ez csak akkor következik be, ha az egész várost teljesen megtisztítják. Ez aztán a paradox helyzet.”

Captain Japan

 

Related posts

Kommentelj